27.rész Felfordulás és szerelem

A hang rideg volt és csontig hatolt. Kathet kirázta a hideg.

- Na mi van, már meg sem ismersz?- jött közelebb, olyan félelmet keltve Kathben, milyet még ezelőtt soha nem érzett- Hát jó. Nem éppen erre a fogadtatásra vártam, de nem baj.- száját gúnyos vigyorra húzta, miközben már Kath előtt állt, lehajolt arcához, majd finom csókot hintve a félelemtől megdermedt lány ajkaira távozott. Kath még két perc elteltével is megdermedve ácsorgott a konyhában. A felkelő nap sugara tőrként vágta át a sötétséget a házban. Mikor Jake elindult reggelizni, meghallotta a szipogást. A szipogást, mely egy nagyon elkeseredett és összetört lányhoz vezette. Kath a falnak támaszkodva, fejét a térdére hajtva zokogott megállíthatatlanul. 

- Mi a baj?- kérdezte és letérdelt a lány mellé

- Visszajött!- kiabálta Kath. Ebben a kiáltásban benne volt az elmúlt év összes fájdalma és haragja. Jake megölelte és érezte a ruhájára csöppenő sós cseppeket, melyek Kath arcát áztatták. A meghitt pillanatot egy éles hang vágta ketté. Tom hangja volt az. Valaki megtámadta, mégpedig az a valaki, még egy perce holtan feküdt a kanapén. Jake azonnal felrohant. Kath összezuhant. Ment volna Tomhoz, de nem tudott. Ez túl sok volt neki. Mikor Jake belépett a szobába, már mindenki ott volt, kivéve persze a lent zokogó Kathet. Amber, Dylan és Gina Suziet fogták le, míg Em és El megpróbálták Tomot a hátuk mögé gyűrni. Szegény fiút egy másodperc választotta el a haláltól. Nagyon gyenge volt. Lélegezni is alig bírt. Gina odalökte hozzám a barátnőmet aki egyfolytában csak kiabált. 
- Adjatok még! Ne! Ne vigyetek el! Kell nekem!
- Hé, Suzie! Nézz rám édesem.- próbálta magára irányítani figyelmét- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
- Te! Te miattad van minden!- nézett rá és gyönyörű kék íriszei most feketén csillogtak- Mikor felébredtem nem volták sehol, aztán hallottam, hogy valaki sír. Hát elindultam a hang irányába, hogy megnézzem mi történt és mit találok? Téged, ahogy Kathet szorítod magadhoz, mintha csak az élete múlna rajta.- szemébe könnyek szöktem és kiviharzott a szobából.
Jake utána rohant. Tom még kinyögte Kath nevét és elájult. Csak délután tért magához.

~ Dylan szemszöge~

Végre Amber mellett aludhattam el. Nagyon jól esett, hogy mellkasomon pihentette fejét.
- Szeretlek.- suttogtam magam elé és megpusziltam fejét. Azt hittem alszik, de éreztem mikor száját mosolyra húzta.
- Én is.- mondta és megpuszilta mellkasomat. 
Így fogott el minket az álom. Hajnalban egy hatalmas sikításra keltünk. A hang a szomszéd szobából jött. Nagyon megijedtem, hogy Kethtel történt valami. Azonnal átfutottam Amberrel a nyomomban. Benyitottam és szörnyű látvány tárult elém. Suzie Tom fölött térdel és éppen eszi őt. - Suzie!- kiáltotta el magát barátnőm, de testvére meg se hallotta, vagy csak nem akarta. Azonnal leszedtük Suziet Tomról. Nem telt bele fél perc és a többiek is megérkeztek. Gina segített nekünk Suziet lefogni, amíg Em és El Tomot tuszkolták a hátuk mögé. Nagyon rossz állapotban volt, de még idejében érkeztünk. Végre Jake is megérkezett. Gina odalökte neki a lányt. Jake megpróbálta megnyugtatni, ami valamennyire sikerült is neki, ám Suzie rendesen kiosztotta. Nem nagyon érdekelt, de egy mondat megütötte a fülemet. "Téged, ahogy Kathet szorítod magadhoz, mintha csak az élete múlna rajta." Te jó isten és akkor mi lehet a húgommal? Azonnal a konyhában voltam, ahol egy vörösre sírt szemű, zombi kinézetű lánnyal találtam szembe magam.
- Istenem Katherina, mi történt?- öleltem magamhoz- Nincs semmi baj. Itt vagyok. Nyugodj meg.
- Vi...visszajött.- nyögte ki hüppögve
- De mégis ki?- vágtam értetlen fejet- Mond el.- ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérésnek.
Kath nem válaszolt. Gondoltam, hogy egy régi ismerős, aki nagyon hiányzott neki, de nem gondoltam komolyabbra. Megvigasztaltam jó bátyó módjára. 
- Tom hogy van?- kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Jól lesz, de menj fel nézd meg magad.- álltam fel mellőle. 
Kath azonnal rohant is fel barátjához szegény Ambert majdnem lelökte a lépcsőn.
- Jól vagy kicsim?- kérdeztem nevetve.
- Hahaha, nagyon vicces.- mosolygott ő is- Amúgy jól.
Átsétáltunk a nappaliba és bekapcsoltuk a TV-t. Én ledőltem a kanapéra, Amber pedig hozzám bújt. Láttam, valami nagyon nyomja szerelmem lelkét.
- Mi baj van?- simítottam kezem arcára.
- Suie nagyon maga alatt van. Egyfolytában azt mondogatja, hogy nem kellett volna megmenteni, hisz' az élete csak rosszabb. Azt állítja, hogy elvesztette Jakeet mert Jake újra együtt van a húgoddal és hiába magyaráztuk neki, hogy Kath Tommal jár, nem hiszi el. Azt mondja, hogy ő csak a vérbankunk. Én ezt nem bírom.- nagyon édes volt, ahogy megállíthatatlanul beszélt és beszélt. Végül egy csókot leheltem ajkaira. Édesen elmosolyodott gesztusomra, hogy nem vagyok paraszt és mondom neki, hogy "fogja be" inkább egy csókkal hallgattatom el.- Megyek készítek valami reggelit.- mikor elindult kénytelen voltam végigmérni csinos testét.- Te nem jössz?- fordult vissza és ringatni kezdte csípőjét és elkuncogta magát.
- Dehogynem.- nyaltam meg számat és már indultam is utána.
Mikor utolértem rácsaptam fenekére és elfutottam mellette. Kedvesem ezt egy "kinyírlakhaelkaplak" fejjel jutalmazta. Futni kezdtem előle, ő utánam. Röhögésünk töltötte meg a teret. Szerencse, hogy amerikai konyha van a házban, így a konyhapult körül futkostunk. Úgy döntöttem fordítok a helyzeten és szembe futottam vele. Ő sikított egyet és elfutott előlem. 5 perc után megadta magát. Korgott egyet a hasam, mire mindketten felnevettünk. Olyan jó volt minden. Csak a Kathes dolog nem hagyott nyugodni. Ki jöhetett vissza? Nem tudom és addig nem is tudok segíteni a húgomnak, amíg ki nem derítem ki az. Amber közben elkezdte csinálni a finom rántottát. Mögé sétáltam, átöleltem derekát és fejem vállára tettem. Nyomtam egy puszit arcára, majd haladtam egyre lejjebb. Nyakát egy picit megszívtam.
- Na, kérlek.- hangja fojtott volt.- Így nem lesz reggelink.
Lemondóan biggyesztettem le ajkaimat, mire egy bocsának kérő csókot kaptam.
- De reggeli után nem menekülsz.- mondtam pimasz vigyorral.
- Ki nem menekül előled Dylan?- szólalt meg egy hideg érzelem mentes hang az ajtóból. Jól tudtam ki az. Róla beszélt Kath. Ezért volt ennyire zaklatott. Gondolhattam volna, hogy nem csak egy egyszerű barátról volt szó.- Szia drágaságom, mi a neved?- simogatta meg Amber arcát. Barátnőm lefagyott. Mozdulatlanul állt. Odaléptem mellé és megfogtam a kezét, hogy érezze nincs mitől félnie.
- Szia.- szólaltam meg ugyanolyan érzelem mentesen, mint ő- Régen találkoztunk és reméltem nem is fogunk többet.
- Én is örülök, hogy látlak.- eltűnt belőle a gonoszság és helyét szomorúság vette át.
Nem értettem ezt a hirtelen változást, de még mindig jobb volt, mint egy gonosz.

26.rész Álom, titkok, félelem

~Kath szemszöge~

"A szilveszteri buli elég jól sikerült. Mindenki ott volt. Ismerősök, barátok, osztálytársak, család (akik őszintén szólva nem tudom, hogy kerültek oda, de ott voltak). Az évből már csak 10 másodperc volt. Én pedig azon kezdtem gondolkodni, mi lesz majd jövőre. Fog-e változni valami. Rám talál-e majd a szerelem. A szüleim észre fognak-e venni Dylanen kívül, vagy esetleg eltudom-e felejteni Katei-t, akit még alsóban ismertem meg Japánban egy nyaralás alatt. Elválaszthatatlan barátnők lettünk. Ide költözött hozzám és együtt laktunk. Egy szobában. Valamikor, amikor Katie nagyon félt,- mert megnézett egy horror filmet vagy, mert kint vihar volt- mindig bebújt mellém az ágyba és szorosan megölelt. Mindig így aludtunk el. Úgy éreztem magam vele, mintha ő lenne a másik felem, a kiegészítő az életemben, aki nélkül nem tudnék élni. Aztán, azon a napon mikor meghalt, november 30-án úgy éreztem az egyik részem meghalt és soha többé nem fogok tudni mosolyogni. Előtte nap éppen haza tartottam mikor megláttam Katie-t egy csávóval, aki rángatta és ordibált vele. Olyanokat dobált a fejéhez, hogy egy ribanc és ne menjen a felesége közelébe többé, vagy hívja rendőrséget. Először nem értettem miért zavarná egy férfi feleségét, mondjuk tudtam már, hogy nem szűz, de ez abszurdum.

- Kath.- hangja megtört volt.

- Mondjad. Valami baj van? Történt valami?- aggódni kezdtem.

- Úgy érzem, mintha- tétovázott- mintha más lennék, mint a többiek. Mintha- nem tudta, hogy folytassa- mintha, hogy is mondjam nem ahhoz vonzódnék, mint más és nem is érzem jól magam, amikor arra kényszerítem magam, hogy megcsináljam.

- Ezt nem értettem.

- Mondjuk, hogy mindenki szereti a ropit, de én nem kívánom sőt undorodom tőle. Én inkább jobban szeretem a chipset, de többiek nem szeretik. Sőt, ha látják, hogy olyat eszek lenéznek és megvernek, mert más vagyok.- halkult el a végére.

- Jaj Katie semmi baj, ha nem szereted a ropit én se nagyon szeretem, ha meg valaki ezért beszól vagy netalántán megvernének, időben szólj és én majd elintézem. Én mindig itt vagyok neked.- öleltem meg és csak sírt, sírt és nem bírta abbahagyni. Nem is értettem hogy hogy lehet egy nasi miatt sírni, de Katie mindig is érzékeny volt, ezért is szerettem. Egy napra rá minden megváltozott.

- Katie!! - rohanta hozzá táskámat ledobva, hogy könnyebb fussak.

- Kath ne gyere ide!- ordította. Egy pillanatra megtorpantam Katie soha nem ordított velem és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Mint egy kőszikla, úgy álltam ott tehetetlenül és hallgattam, ahogy ugyan az a férfi még egy utolsót ordít vele, aztán, hogy tűnik el a ködbe homályos alakja. Katie összerogyott és sírt. Én még mindig nem tudtam megmozdulni, egy ideig csak néztem tehetetlenül.

- Katie, miért nem mondtad meg nekem?- kérdeztem majdnem tátogva. Gúnyos mosoly húzódott végig az arcán, rá se ismertem.

- Te csak ne oktass ki az őszinteségről!!!- összeszorított fogain keresztül préselte ki a hangokat. Nagyon mérges volt, csak akkor még nem tudtam mire.

- Miről beszélsz?

- Mikor akartad elmondani, hogy jársz valakivel???- mondta szemrehányóan

- Katie én, én nem is tudom, még csak alakulóban van és és nem tudom, de úgy érzem szerelmes vagyok!-pirultam el.- De ezt csak akkor akartam elmondani, amikor már biztos vagyok benne. Bocsáss meg.- hajtottam le a fejem.

- Szóval szerelmes vagy.- megint egy gúnyos vigyor.- Boldog vagyok, hogy így érzel, de én ezzel így nem tudok élni!!- kiabálta- Ölj meg Kath könyörgöm, hisz farkas vagy tépd le a fejem és többé nem fogok szenvedni.- sírta el újra magát.

- Katie!- szóltam rá szigorúan.- Ez nem jó vicc. Menjünk inkább haza.

- Kath!!- mire megfordultam már ott állt velem szemben és megcsókolt. Hirtelen történt és nem tudtam mit csinálni, valami édeset éreztem a számban valami olyasmit, amit még soha nem, de úgy éreztem erre vágyok már mióta, mintha az ürességem elmúlt volna. Csókja forró volt és sokat mondó. Hirtelenjébe mindent megértettem. Elkezdtem élvezni, ám ekkor a forróság megszűnt és helyébe hideg üresség költözött belém. Újra. Mikor kinyitottam a szemem, emlékszem láttam, hogy Katie véresen az oldalát fogva vért kiköpve csak annyit mond, hogy szeretlek Kath.

- Szeretlek- ordította. Elindultam felé. Meg akartam ölelni és elmondani neki, hogy én is szeretem. Már csak pár lépés választott el minket.

- Én is sze...- nem tudtam már megölelni. Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem tudtam megcsókolni. Utoljára. Egy autó ütött el minket. Semmire nem emlékszem utána, csak a másnapra.

A kórházban ébredtem fel. A bátyámmal és a barátnőjével találtam szembe magam, ahogy ott virrasztanak az ágyamnál megviselve. De Katie sehol.

- 3…2…1..Boldog új évet mindenkinek - kiabálták a többiek. Ez zökkentett vissza a jelenbe. Jól is jött, mert ha tovább feszegetem ezt a témát még elsírtam volna magam. Egy halvány mosolyt azért elengedtem. Had higgyék azt, hogy jól vagyok. Ám korántsem. Kimentem a hátsó ajtón egy kis friss levegőt szívni, de sajnálatomra nem voltam egyedül. Lucy és egy idegen volt ott. Nem akartam megzavarni őket, így elrejtőztem és onnan figyeltem.

- Lucy én nem bírom már ezt így kérlek csak egyszer!

- Edward nem lehet tudod jól.- de a férfi, akit Edwardnak hívtak közelített Lucy nyakához és végül beleharapott. Az illat, ami megcsapta az orrom olyan édesnek és finomnak tűnt, mint Katienél és elhomályosult minden. Nem tudom mit csináltam. "Ki vagy te?" "Kath,  neee kérlek!!" "Miféle torz szülött vagy te???” ezek a mondatok maradtak meg az emlékezetemben. Mire feleszméltem hallottam a bátyám aggódó kiáltásait. Lucyt keresi. Gondoltam nem zavarok és úgy is megtalálja a kertben, mert még egy perce itt volt, csak nem tűnhet el így. Úgy döntöttem vissza megyek a partira."

- Kath! Kath, ébredj! Nincs semmi baj.– Keltett fel rémálmomból egy ismerős hang.

- Te hogy kerülsz ide??- kérdeztem, mikor rájöttem, hogy a hang tulajdonosa nem a mellettem édesen alvó párom.

- Hallottam, hogy kiabálsz és csapkodsz. Rosszat álmodtál?- kérdezte az előttem ülő fiú. Olyan gyengéd volt és megnyugtató. Azt hiszem még mindig nem közömbös számomra, de Tom jobban megragadott és semmi féleképpen nem hagynám ott.

- Akkor, ha minden rendben én vissza is megyek.- jelentette ki, majd eltűnt.

- Mi történt drágám?- kelt fel Tom.

- S...Semmi.- lemerevedtem. Látta vajon, hogy ki van bent a szobában. Hogy beszélgettünk? Vagy csak most ébredt fel.

- Tudom, hogy van  valami. Látom rajtad.- felült és magához húzott, majd fejemmel a mellkasán visszadőltünk az ágyba.

- Rosszat álmodtam.- reméltem, hogy nem veszi észre a bizonytalanságot a hangomban. Nem szép hazudni és nem is szeretek, de ha kiderülne az igazság, abba belehalnék.

- Semmi gond, csak egy álom.- simogatta meg a fejem. Ő is gyengéd volt velem. Nem firtatta tovább a témát, amit nagyon köszönök neki. Kezdtem elálmosodni és láttam, hogy ő is.

- Igen csak egy álom...- suttogtam magam elé.

10 perce feküdtem gondolataimba merülve. Nem tudtam elaludni, megnyugodni. Párom mellkasán feküdtem, de még ez se és a mellkasának egyenletes mozgása sem tudott lenyugtatni. Ő már rég aludt. Még vagy fél órát forgolódtam, mikor úgy döntöttem lemegyek a konyhába.  Sötét volt. Mondjuk mi más is lenne az éjszaka közepén, de ez a sötétség más volt. Mintha egy ébenfekete ködszerű homály telepedett volna a házra. Irtóztam itt lenni. Féltem. Berohantam a konyhába és a lámpát felkapcsolva próbáltam nyugtatni magam, ám ezzel csak egy probléma volt. A lámpa nem kapcsolódott föl. Őrülten kapcsolgattam a kapcsolót, fény reményében, de semmi. Mintha ma minden ellenem lenne. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam. Csak álltam egy helyben és légzésem egyre gyorsult. Szívem kalapált. Az ablakon kinézve messziről világított az utcai lámpa fénye. Ez valamelyest megnyugtatott. Elindultam a konyhaszekrényhez egy pohárért. Majd poharamat megtöltve igyekeztem remegő kezemből nem kiejteni azt. Belekortyoltam, de a hűsítő, nyugtató, frissítő hideg víz helyett forró, égető érzésem volt. Ezzel egyidőben hideg fuvallat száguldott át a szobán. Kirázott a hideg. Megfordultam és az utcai lámpa is elaludt. Sikítottam volna, de megfagyott a vér bennem. Valaki állt előttem.
- Szia Katherina, rég találkoztunk!

25/2. rész Titkok

Ambert egyre jobban és jobban izgatta, hogy ki lehet ennyire fincsi. Biztos volt benne, hogy ma, a feléledése napján, azt akarja enni. Elhatározta, hogy bármi áron megszerzi. Bár erőtlen volt és gyenge, kirántotta a karját Dylanéből és futni kezdett. Dylan megdermedt a meglepettségtől. "A meglepetés ereje úgy látszik erősebb, mint a nyers erő." Állapította meg magában Amber. Rohant teljes erejéből az illat irányába. Jó nagy ház volt. Nem tudta kié, de nem is ez volt a legfontosabb. Enni akart. Sokat és az idegenből. Mikor berohant a konyhába, mindenki megugrott. Amber szemfogai fájtak már az éhségtől. Szeme körül az erek kirajzolódtak. Félelmetes látvány volt ez. Főleg Tomnak és Ginának, akik nem igen találkoztak vámpírral, vagy ha igen, akkor sem éhessel. Amber egyenesen Tomhoz lépdelt. Mindenki lefagyott. Tom árasztotta a legfinomabb illatot, amit életében érzett. Dylan közben odaért a konyhához, de mikor meglátta Ambert benne is teljesen megfagyott a vér. Nem hitte volna, hogy egy halott vámpír újraéledése után, ennyire éhes tud lenni. Tom megérezte Amber leheletét a nyakán, majd apró pici éles fogacskák karcolták a bőrét. Tom nem bírta tovább. Eltolta Amber fejét aki, mivel erre nem volt felkészülve, hátrálni kezdett. Ekkor a megtámadott fiú levette napszemüvegét.  A fény elvakította Ambert aki, ettől a földre rogyott, összeszorította szemét és már-már ordított a fájdalomtól. Gina észbe kapott, hogy ennek nem lesz jó vége. A többiek még mindig ledermedve figyelték Tom és Amber csatáját. Az árnylény összeszedte minden erejét és beállt az áldozatból lett támadó és a támadóból lett áldozat közé. Gina egyenesen Tom szemébe nézett, elállva a fiú szeméből kijövő fény útját, mely egyenesen a még mindig fájdalmasan zokogó Amberre irányult.
- Elég!-  kiáltott rá a sötétség királynője a fiúra. Tom összeesett a fáradtságtól. Amber még mindig a földön fekve sírt. Gina segített neki felállni. 
- Jól vagy?- kérdezte szelíden az árnylény.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Sajnálom, hogy így kellett bemutatkoznom, csak nagyon finom illata van ennek a srácnak. Én pedig éhes vagyok. Nagyon.- Amber szomorú volt. Nem éppen így tervezte a nagy belépőjét. Csak az az illat. 
- Em, van még egy vértasakod?- fordult oda Gina Emhez.
- Persze!- azzal a lány már ott is termett a hűtőnél és keresgélni kezdett- Meg is van!
- Köszönöm.- nyitotta ki a tasakot Gina- Dobj egy kést is!- és a kés már repült is Gina felé, aki ügyesen elkapta azt. A tasakot odaadta Ambernek, de megtiltotta neki, hogy igyon belőle. Felhúzta az ölébe a még mindig kábult fiút és a tenyeréhez illesztette a kést. Szépen lassan húzta végig a vágóeszközt a fiú tenyerén. A finom, piros folyadék csepegni kezdett. A lány elkérte Ambertől a tasakot úgy, hogy Tom vére egyenesen a tasakba folyjon. Amber már a szája szélét nyalogatta. Már érezte a kellemesen simogató lágy ízt a szájában. 
- Ennyi pont elég lesz!- közölte kicsit durvábban a kelleténél Kath és kirántotta a barátja kezét Gina szorításából. Gina visszaadta Ambernek a tasakot. Nem telt bele fél perc és a tasak már üresen hevert az asztalon.
- Köszönöm szépen.- a szomorúság és bűntudat ott csengett a lány hangjában- Nagyon finom volt.
- Szívesen.- zárta le a témát Gina
Kath viszont nem tekintett, oly természetesen, erre a helyzetre. Elkezdett ordibálni, majd a többiek vele, míg végül egy nagy veszekedés kerekedett belőle. Egyedül Jake nem kiabált. Ő csak ült, ám egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végül már nem bírta ezt a brazil szappanoperába is beillő jelenetet. Egyébként sem ártana a barátnője mellett lennie mikor felébred.

~Jake szemszöge~

Besétáltam a szobába. Szerencsére ide már nem hallatszott el a többiek veszekedése. Leültem a hideg kis testecske mellé. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy meghalt. Megfogtam a kezét. Éreztem hideg ujjacskáit. Azokat a most hidegen és mozdulatlanul heverő kis ujjacskákat, amik nemrég még ölelv, szorosan fogták közre ujjaimat, ezzel kulcsolva össze kezeinket. Miközben ültem és gondolkodtam, töprengtem a múlton, eszembe jutott egy dalocska. Elkezdtem énekelni. Eddig még sosem énekeltem mások előtt. Mindig csak a szüleim hallgatták, bár ők azzal győzködtek, hogy jó hangom van és ne féljek énekelni. Szóval, ahogy ott ültem és énekeltem szerelmemnek minden félelmem elmúlt. Becsuktam a szemem, bele éltem magam és az sem érdekelt, ha valaki meghallotta. Csak rá voltam képes fókuszálni. Sokat énekeltem. Mikor kinyitottam a szemem, kint korom sötét volt. A többiek már aludtak. Mintha hallottak is volna, hogy elmennek lefeküdni, de én nem értettem belőle semmit. Suzie volt a legfontosabb és ő is lesz mindig. Több napja nem aludtam és szemeim majd leragadtak, de nem akartam elmenni aludni. Mi van ha pont akkor kel fel mikor alszom? Ő is olyan éhes lesz mint Amber és megtámad valakit? Nem, nem mehetek el. Lehoztam a szobámból a párnám és a takaróm. Leterítettem őket a földre.  Rám fért már a pihenés. Holnap legalább nem egy kialvatlan pasival találja szemben magát és nem azon fog aggódni, hogy jól vagyok-e az alváshiány miatt. Jól tudtam mik a következményei. Főleg nálunk farkasoknál, még erősebb a hatása. Ha nem alszom ki magamat valakit még megölök. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. De amint abba hagytam a gondolkodást, nem kellett egy perc sem és már aludtam is.

~ Kath szemszöge~

Jake elviharzott az asztaltól. Meg is tudom érteni. Egyfolytában veszekedtünk Amerrel. Jake idegállapota amúgy sem jó a mostani időkben. Nem mintha az enyém jobb lenne. Egyfolytában rémálmok gyötörnek. Karácsony közeledtével úgy látszik egyre rosszabb lesz. Eddig csak a tavaly karácsony és előtte lévő időszak foltjai jelentek meg álmomban. Tegnap viszont az egész történet újra lejátszódott a fejemben.  Nagyon nem akartam lefeküdni. Nem akartam átélni azt a borzalmas éjszakát még egyszer. De sötét volt és Tom ragaszkodott hozzá, hogy nekem is aludnom kell. Szóltunk Jakenek is, hogy elmegyünk aludni, de valószínűleg nem hallotta. Énekelt. Méghozzá milyen gyönyörűen. Szeme csukva volt, fogta Suzie kezét és tele szíve összes fájdalmával énekelt. Én ilyen átéléssel még senkit nem láttam énekelni. Tom úgy rángatott föl az emeletre, mert nem akartam elmenni, hallgatni akartam azt az éneket, melyet egy farkas angyal hangon énekelt. Jake éneke a csendes házban csak úgy visszhangzott. Szerencsémre a szobába is behallatszott, így hát  Jake énekére elaludtam, eleinte minden jól kezdődött az álmomban, de ami ezután volt rosszabb volt mint az eddigi rémálmaim összessége. Ez az este örökké megmarad bennem.

25/1. rész Végre újra vele lehetek

Miután El vissza ült a helyére, elkezdtek beszélgetni. Dylan mindent elmesélt nekik töviről, hegyire. Miközben mesélt, a többiek is szépen visszaszállingóztak a konyhába. Az idő csak úgy repült a jó társaságban. Tom hasa megkordult. Mindenki röhögésben tört ki. Em felállt és a hűtőből kivett két vértasakot magának és Elnek. Sajnos a többieknek nem volt kaja, mivel nem tudták Emék, hogy mikor érnek vissza a többiek. 
- Sajnálom, de nincs itthon semmilyen hús. Vér is csak 2 vámpírra való van.- mondta Em lehajtott fejjel.
- Semmi gond, majd én elmegyek vadászok valamit.- csillant fel Kath szeme. Régen nem vadászott már. Bár nem volt túl gyors, mégis újult erőre kapott a hír hallatán.
- Az jó lenne, mert éhen halok.- mosolygott Dylan.
- Tom te mit szoktál enni?- szólalt meg végre Jake is.
- Én emberi ételt eszem, de ha fény van én akár egy hónapig is el vagyok kaja nélkül. Úgyhogy nekem nem kell semmi, köszönöm.
- Gina te mit szeretnél enni? Ma kívánság műsor van.- vigyorgott Kath az árnylényre.
- Én egy kis nyuszit szeretnék enni. Megkívántam a nyulat.- nyalogatta a szája szélét Gina.
- Máris jövök!- kiáltotta el magát Kath és már kint is volt a házból. Mikor kiért nem számított arra a látványra, ami fogadta. Esett a hó. Mindenhol fehér volt a táj. Kath csak állt a hóesésben és arra gondolt, hogy annyira el voltak foglalva Amber megmentésével, hogy észre sem vették, hogy mindjárt karácsony. Nem sietett tovább. Éhes volt és a többiek is. Ezt jól tudta, de muszáj volt gondolkodnia. Az emlékek túl gyorsan törtek utat maguknak a fejében. Lucy emléke mindig is fájdalmas volt neki. Tudta, hogy bátyjának is az. Eszébe jutott a kék ruha. Lucy kék ruhája. Még mindig Dylan szekrényében van. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve vissza rohant a házba.
- De gyors voltál!- ugrott a nyakába Gina- Várj, hol a kaja?- kérdezte meglepődve barátnőjét.
- Esik a hó, ilyenkor egy állatot sem találni.- keserűség csengett a hangjában- Nemsokára Karácsony lesz! ÉÉS rendezhetünk egy karácsonyi partit!!- ezt viszont már kitörő örömmel közölte a lány barátaival. Bátyjára nézett, aki nem tűnt túl boldognak.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.- állt fel Dylan az asztaltól, majd felsétált az emeletre. Kath tudta, hogy bátyja nem fog örülni az ötletnek, de azt, hogy ennyire elutasítsa az ötletet még ő sem gondolta.
- Nektek mi a véleményetek?- nézett a többiekre Kath. Picit letörte bátyja nyersessége, de megértette őt. Az emlékek kínzóak tudnak lenni olykor-olykor.
- Én benne lennék, de Dylan nélkül nem buli.- sóhajtott Jake. A többiek bólogattak Jake kijelentésére. Egyikük sem akarta, hogy Dylan nélkül legyen buli.
- Majd beszélek vele.- mondta Kath, azzal leült a többiekhez.

~Dylan szemszöge~

-Nem hiszem el! Hogy lehet ennyire érzéketlen? Persze, csak jót akar, de nekem akkor is fáj még. Igaz, hogy itt vagy már nekem, de attól még fáj. Szeretlek, de fáj. Nagyon fáj. Nem akarlak elveszíteni téged is. Félek, hogyha megismételjük a bulit, ugyanaz fog történni és azt már nem bírnám ki. Nélküled nem élet az élet. Most is itt fekszel holtan a karjaim közt és hiányzol. Pedig tudom, visszajössz hozzám. És mégsem tudok megnyugodni. A gombóc a torkomban ugyanúgy ott van mint aznap, mikor meghaltál. Szeretlek Amber és nem akarom még egyszer átélni azt a borzalmas éjszakát. Nem akarom, hogy az emlékeim megint kínozzanak. Megint átélni, egy halálos ítélet lenne.- tudtam hogy nem hall, de úgy éreztem tudnia kell az igazat. Tudnia kell, hogy mennyire szeretem. Tudnia kell, hogy minden egyes nap, mikor nem volt velem, az kínzás volt számomra. Nem tudtam, mikor fog magához térni, de reméltem, hogy minél előbb. Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel, de erősnek kellett maradnom. Nem akartam, hogy úgy ébredjen fel, hogy lássa mennyire gyenge is vagyok valójában. Körülbelül még vagy fél óráig mondogattam neki, hogy mennyire szeretem, hogy minél előbb vissza akarom kapni és hogy nem akarom soha többet elveszíteni. Mondtam volna még tovább is, de akkor mocorogni kezdett. Lassan nyitogatni kezdte a szemét. Könnyeim megindultak, ám most a boldogság miatt. Kimondhatatlanul boldog voltam. Megcsókoltam szerelmem ajkait. A hideg ajkak kezdtek melegedni csókom hatására. Öleltem őt. Minél közelebb akartam érezni magamhoz és soha többet el nem engedni. Megsimogattam arcát. Arca, csak úgy, mint ajka, érintésemtől melegedni kezdett. Boldog voltam, hogy vissza kaphattam őt. Ez volt életem eddigi legnagyobb ajándéka, amit csak kaphattam. Életem szerelme végre újra él.

- Szia szerelmem!- szólítottam meg remegő hangon. Nem is vártam, hogy válaszoljon, hiszen csak most tért magához. Erőtlenül szorította meg a kezem. Ez a pici, gyönge mozdulat jelentett számomra mindent. A szerelmem újra itt van velem.

~Amber szemszöge~

- Mi történik velem? Hová tűnt a fény? Hová lettek a felhők? Úristen, hova zuhanok? Úristen, zuhanok! ÁÁÁ!- sikítottam. Féltem. Pedig tök jó volt minden. Én azt hittem mindig ott maradok. De nem így lett. Hirtelen megálltam. Már nem zuhantam tovább. Hangokat hallottam magam körül. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de hamar be is kellett csuknom, mert a túlzott fényáradat miatt, megfájdult a szemem. Egy kis idő után a hangok kezdtek kitisztulni. Rájöttem, hogy csak egy hang van. Ismerős volt ez a hang. Dylan! Dylan beszél hozzám! Hát visszahoztak! Itt mégis csak jobb, mint fent. Itt végre vele lehetek újra! Hirtelen éreztem meg ajkait a sajátjaimon, de nem zavart. Égetett szájának forrósága . Majd nagy bánatomra, elváltak ajkaink egymáséitól. De aztán megéreztem, hogy az arcom kezdte simogatni. Perzselt minden egyes érintése. 

- Szia szerelmem!- a hangja remegett, ebből tudtam, hogy sír. Mielőtt megszólaltam volna, kipróbáltam, hogy tudnék-e akár csak egyetlen egy hangot is kinyögni. Nyökögtem, sikítoztam, vagyis csak próbáltam, de semmi. Egy kósza hang sem jött ki a torkomon, így úgy döntöttem megszorítom a kezét, hogy legalább tudja, hallom és értem őt. Gyenge voltam és a szorítás se sikerült úgy, ahogy az akartam. Erőt vettem magamon, hogy újból megpróbálkozzak szemeim kinyitásával. Bár a fény megint elvakított, nem adtam fel. Dylan valószínűleg látta, hogy küszködök, mert egyszer csak eltűnt mellőlem és csak a lépteit hallottam egyre egyre távolabb tőlem. Megállt és behúzta a függönyt, amit abból sikerült leszűrnöm, hogy a szobában viszonylag sötét lett. A szemem hamarabb hozzá szokott ehhez a fényhez, így ki tudtam nyitni azt. És végre megpillanthattam életem szerelmét. Újra láttattam őt. Látszott rajta, hogy sírt. A szemei még könnyesek voltak. Átöleltem, majd megcsókoltam. Az öröm, mely hatalmába kerített nagyobb volt mindennél. Akkor, abban a percben én voltam a világ legboldogabb embere.

- Mindjárt jövök szerelmem, csak szólok a többieknek. Nekik is nagyon hiányoztál már.- aranyos volt és csak egy pici puszit adott a homlokomra.

- Vá...várj.- szólaltam meg végre, bár hangom elég gyengécske volt és alig hallható, de sikerült megszólalnom- Ne, ne menj még! Én a...akarok hozzájuk leme...lemenni. Azt akarom, hogy a nővérem ott lásson meg, úgy, hogy járok, lépegetek, had tudja meg, hogy most már nincs semmi bajom az ég világon.

- Az, hogy nincs semmi bajod egy picit túlzás. Nem igaz?- kérdezte mosolyogva

- Na jó! Talán e...egy picit.- nevettem vissza rá. Bár a nevetés köhögésbe torkollott, jól voltam. Legalábbis állításom szerint. Éppen kezdtem jól érezni magam, mikor barátom hirtelen elkomolyodott. Éreztem, hogy amit mondani fog, annak nem fogok örülni.

- Amber, valamit tudnod kell. Nem fogsz neki túlzottan örülni.- valahogy gondoltam, hogy nem fogok neki örülni- Sőt egyenesen ki fogsz bukni.

- Mondjad már!- picit idegesített a szándékos időhúzása.

- Öööhm...hát, az az igazság, hogy miközben kerestük a követ, amivel felélesztettünk, Suzie meghalt. De neki is adtunk gyógyszert, így hamarosan ő is újra itt lesz velünk.- szemeim könnyesek lettek. Nem tudtam, nem mertem, nem akartam belegondolni abba, hogy meghalt. Persze feléled ő is, de meghalt. Értem. És hogy-hogy nem találkoztam vele? Nem értem. Látni akartam a nővéremet. Most azonnal! Megpróbáltam felülni, ám erőm nem volt hozzá. Dylan felsegített, majd megpróbálkoztunk a felállással is. Ugyan egy-két percbe beletelt, de sikerült. Szépen lassan elindultunk lefelé. Beszélgetést hallottam a konyhából. De nem csak a barátaimét. Em beszélt, néha Kath közbevágott. Jake pedig csak néha szólalt meg. De hallottam még három ismeretlen hangot is. Egy fiúét és két lányét. A lépcsőfordulóban már nem csak a hangokat figyeltem, hanem az onnan áradó egyre kellemesebb illatot. "Valakinek nagyon különleges lehet a vércsoportja". Gondoltam magamban. Jól tudtam, hogy ez csak is az egyik ismeretlené lehet, hiszen a többiekét már ismertem.

24. rész Nem bírom tovább!

A részhez ezt a zenét ajánlom: 
http://www.youtube.com/watch?v=u69CkyLJUKU

~El szemszöge~

- Siessetek, Amber már nagyon izzad!!- ordítottam le az emeletről

- Itt vagyok, nem lesz semmi baj.- állt meg az ajtóban Dylan kezében egy kék kövecskét szorongatott.

A könnyek már csillogtak a szemében, de próbált erősnek látszani és nem sírni. Amber feje egy párnán pihent. Dylan megcsókolta a lányt, majd lekiáltott.

- Tom kérlek segíts nekem!- értetlenül néztem rá, nem értettem.

"Ki az a Tom?" gondoltam magamba és Dylan mintha csak a fejemben olvasna válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Majd elmesélem csak most sietnünk kell. Tom gyere már!- suttogva kiabált.

Nem volt már ereje visszafolytani a sírást. Könnyei patakokban folytak végig arcán le az álláig és onnan Amber arcára csöpögtek a sós, fájdalommal és szomorúsággal megtelt cseppecskék. Tom megállt a küszöbön és onnan nézte barátját. Intettem neki, hogy jöjjön be. Tom kivette Dylan kezéből a követ és megsimogatta a meggyötört fiú hátát. Annyira rossz volt így látni őt. Háromnegyed óránk maradt. Most kellett cselekedni. Tom leszaladt a kővel. Utána mentem. Tudtam, hogyha ott maradok Dylannel én is sírni fogok. De valakinek erősnek kell maradnia. Ez most én voltam. Ám erőm hamar elfogyott, mikor megláttam Suziet a kanapén ugyanolyan mozdulatlanul feküdni, mint húgát a felső szobában. Amber ápolása kimerített, s mikor Suzie teste is ott feküdt kihűlve előttem, feladtam a küzdelmet könnyeim ellen. Nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Az apró cseppek utat törtek maguknak szememben és a földre potyogtak. Nem akartam letörölni őket, nem akartam megállítani őket. Nem tudtam tovább erősnek lenni és nem érdekelt ki látja. Fájt ez az egész. Fájt így látni azokat akiket szeretek. Elmentem a konyhába, ahol a többiek voltak. Nem sok mindent láttam. Könnyeim fehér, átláthatatlan fátyolként terült szemeimre. Egyszer csak két kéz fogta meg a vállam. A kezek nem voltak nagyok és nyomasztóak, inkább támogatóak. Kezei vállamról hátamra csúsztam és a másik testhez szorított. Fejem vállára hajtottam és pólóját áztattam a könnyeimmel. Fejem nyakába fúrtam, menedéket keresve a fájdalom és a szomorúság elől. Ekkor éreztem meg menedékem arcáról lecsöppenő cseppeket arcomon. Könnyeink összeolvadva folytatták útjukat, míg el nem érték a földet és ott apró ezer és ezer darabra omlottak szét. S ezekben az kicsiny, fájdalommal teli buborékokban egy pici rész a megkönnyebbülésé volt. A zaj elcsendesedett a konyhában és léptek vették át helyét, melyek egyre távolabbiaknak tűntek. Én még mindig ott álltam és sírtam mentsváram ölelésében. Ám ő nemsokkal később elvette a biztonságot jelentő kezeit hátamról. Megsimogatta arcom ezzel óvatosan kényszerítve arra, hogy belenézzek azokba a gyönyörű szép, könnyekkel teli ám megnyugvást sugárzó kék szemekbe. 

- Nem lesz semmi baj.- hangja halk volt szinte csak tátogott- Most már itt vannak. Minden rendbe fog jönni. 

Adott egy puszit sírástól kipirosodott arcomra. Szinte égette hideg bőrömet a szeretettel és csupa pozitívummal teli csókja, mellyel újra életet lehelt belém. Becsuktam a szemem, hogy kipréseljem az utolsó könnycseppeket is. De mikor kinyitottam ő már nem volt ott. Leültem a konyhaasztalhoz és fejem kezembe temettem. Em visszatért két pohárral a kezében. Megtöltötte őket vízzel és egyiket letette elém, a másikat az enyém mellé és végül ő is leült. A mellettem lévő széken ült. Lassan kortyolgatta a vizét. Én nem tudtam inni. Egyfolytában arra koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. Em felállt mellőlem és megfogta a kezem.

- Gyere, mosd meg az arcod. Nekem mindig segít.- egy gyenge mosoly kíséretében felhúzott

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.- olyan szorosan öleltem ahogy csak bírtam

- Mindig melletted leszek, bármi is történjék.- mondta és elindultunk a fürdő felé

Emmel Amber vigyázása közben lettem ilyen jóba. Mondhatni ő lett a legjobb barátnőm. Míg megpróbáltam összeszedni a maradék erőm, addig segített nekem kimenni a fürdőbe. Megengedte a csapot, hogy pont jó legyen a hőmérséklete. Odahajoltam a csaphoz és finoman locsolni kezdtem rá a vizet. Miután úgy éreztem ez  tényleg segített,visszamentünk a konyhába és megittuk a poharaink tartalmát az utolsó cseppig. Valaki jött le a lépcsőn és megállt az ajtóban. Emmel egyszerre kaptuk fel a fejünket a köszönésre. Dylan volt az. Tom, Kath és Jake a nappaliban voltak és Suziet vizsgálták. Dylan leült velünk szembe. Arcán még csillogtak a sírás okozta csíkok.

- Ambernek még kell pár óra mire felébred.- mondta.

Nagyon örültem ennek a hírnek. Felálltam és megöleltem Dylant. Ő csak mosolygott és látszott rajta, hogy felszabadultabb, mint eddig bármikor is. Biztonságban tudhatta a barátnőjét és ez megnyugtatta őt. Már csak Suziet kell felébresztenünk és minden jó lesz.

23. rész Sikerült!

Kathet gondolat menetéből Tom rántotta vissza a valóságba. Tom keze Kath csípőjén pihent és óvatosan terelte a lányt a helyes úton. Már nem járhattak messze az utuk végétől, hisz mindenki örült. A lány annyira el volt merülve gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy már régen elindultak.
- Csakhogy itt vagy velünk.- simogatta édesen Tom a lányt- Eddig olyan voltál, mint egy zombi. Semmit nem fogtál fel, amit mondtunk neked?
- Nem. Miért? Mit mondtatok?- Kath össze volt zavarodva
- Csak annyit, hogy mindjárt le érünk újra a földre.
- Hogy érted, hogy le?- Kath megállt
- Majd meglátod.- indította tovább barátnőjét Tom
Kath és Tom mentek elől, mint mindig, Tom világított a sötétben. Jake most barátnőjét tartotta a kezében. "Nincs semmi baj. Mindjárt haza érünk és újra élni fogsz." Jake e szavakat suttogta a kezében tartott lánynak. Dylan és Gina mögötte sétált. 
- Szegény mennyire elkeseredett.- suttogta Gina Dylannak
- Nincs hozzászokva a gondolathoz. Legszívesebben én is beszélnék Amberhöz.- Dylan nagyon elkeseredett ahogy kimondta imádott barátnője nevét
- Em és El vigyáznak rá ezt te is tudod.- próbált lelket önteni a megtört fiúba az árnylény lány
- Tudom, és ha haza értünk nem is tudom hogy, de valahogy meghálálom nekik ezt.- mosolygott Dylan, de látszottak a szemébe gyűlő könnycseppek. 
Gina megsimogatta a fiú hátát. Fájt így látnia a barátját. Dylan szeméből pedig megindultak a könnyek lefelé az arcán. Először csak egy-kettő. Próbálta letörölni őket, de azok hajthatatlanul újra és újra ott termettek szemében, jelezvén, hogy innen nem lesz vissza út. Halk zokogásba tört ki Dylan. A sós cseppek pedig csak potyogtak szeméből egyenesen a földig. Gina nem tudott mit kezdeni. Tudta jól, hogy nincs mit tenni. Ilyenkor jó ha kisírja magát az ember. Így csak simogatta Dylan hátát és adogatta neki a zsepiket.
- Jobban vagy?- kérdezte Gina a fiút, mikor látta, hogy a fiú nem zokog olyan hevesen, mint eddig
- Igen.- próbálta visszanyerni egyenletes légzését Dylan
Nem telt el sok idő, Dylan meg is nyugodott és folyatták a beszélgetést Ginával. Hát így telt el tíz perc. Mindenki beszélgetett. Majd Tom megállt és mikor beérték a többiek megszólalt.
- Hát itt is volnánk.- mondta eléggé színpadiasan, s még a kezét is kitárta- Most leugrunk innen és újra a földön leszünk. Csak egy ugrásra vagyunk, meg még pár száz méterre, a boldogságtól.- mosolygott elégedetten
A többiek értetlen fejjel bámultak rá. Nem értették, hogy miért pont lefelé kell menniük, hiszen ők eleve is lefelé indultak. Tom észrevette az értetlenkedést és megválaszolta a fel nem tett kérdést.
- Majd lent elmondom.- s azzal a lendülettel leugrott- Oké tiszta! Jöhettek!
A többiek követték Tomot. Jake odaadta Ginának Suziet. Jake leugrott, majd Gina ledobta Suziet, Jake elkapta, majd végül Gina is leugrott.
- Na, most már elmondod, hogy kerültünk... a mennybe????- emelte ki az utolsó szót Kath
- Nyugi, nyugi! Ne ilyen hangosan.- tette a lány szájára a kezét Tom- Emlékeztek, mikor benyitottunk a kő terembe, ahol minden fényes volt? Az a pillanatnyi vakulás is elég volt arra, hogy ne tudjátok észlelni, hogy felrepültünk a mennybe. Az a terem és az utána lévő barlang nem létezik a föld alatt, csak a mennyben. Mi kedves angyali lények vagyunk, csak ezt sokan nem tudják, hiszen az őrök, akikkel általában találkoznak a föld alatt élnek. Ők nem az angyalok között nőttek föl. Ők a pokol ördögeivel játszottak kicsiként. Én voltam olyan szerencsés, hogy a szüleim nem akarták, hogy olyan legyek, mint a a többi korombeli srác lent az őrzők között. Én fent nőttem fel, ám mikor 14 lettem le kellett mennem nekem is vigyázni a kőre.
- Aha! Szóval ezért vagy ilyen kis angyali.- mosolygott cukin Kath
- Ne hívj angyalinak kérlek. 4 éve lent élek.- húzta össze a szemét Tom- Már nagyon nem vagyok angyali- Tom csikorgatta a fogait
- Jó oké értettük.- simogatta meg Tom hátát Kath nyugtatásképp 
- Szóval ezért kellett lefelé ugranunk.- tért vissza Tom a megszokott énjéhez
- Wow ez tök érdekes.- jegyezte meg Gina
- Na indulás haza!- kiáltotta el magát Dylan
Dylan felkapta Ginát a hátára, Kath Tomot és Jake vitte Suziet. Mivel farkas sebességgel futottak nem telt bele 5 perc és El házánál voltak. Este volt már. Nem volt sok idejük, ha El nem nyit ajtót most és nem tudják a kő levét 1 órán belül Amber és Suzie szervezetébe juttatni meghalnak. Csengettek. 

~El szemszöge~

-Csengetnek!- kiáltotta Em

- Nyisd ki kérlek.- ordítottam vissza- Remélem ők azok.- suttogtam most már magam elé

Amber egyre jobban izzadt. Féltem, hogy lejár az időnk.

- Végreeee!!- hangzott a megváltó kiáltás lentről

Innen már tudtam, hogy sikerült. Megcsinálták. Minden újra a régi lesz.

22.rész Egy újabb titok

Gina és Tom visszafelé igyekeztek.  Nem is vették észre, milyen messze kerültek a többiektől. Mikor Kath meglátta szerelmét feléjük jönni, odarohan hozzá.
- Hála az égnek jól vagy!-sóhajtott és nyomott egy puszit a fiú arcára
- Hát azért ha fizikai sérülés nincs is rajtam, attól még lelki lehet.- mondta Tom. 
Próbált nem röhögni és komolynak tűnni- De ezen könnyen segíthetsz.- nézett barátnőjére azzal a sejtelmes félmosollyal. Kath meglepődött, mikor megérezte a fiú kezeit a derekán és a lábai elemelkedtek a földről. Tom még mindig mosolygott, Kath pedig a fiú dereka köré fonta lábait, majd egy puszit nyomott barátja szájára, aki ettől még jobban elmosolyodott. Tom nem elégedett meg egy puszival. Vadul megcsókolta a lányt, mintha azt akarta volna mutatni a többieknek, hogy övé a lány és már senki sem veheti el tőle. Kath annyira meglepődött Tom tettén, hogy szemei nyitva maradt és csak néhány másodperc múlva hunyta be szemeit. Dylan nem bírta nézni, ahogy a húga és a pasija falják egymást. Most már megértette, hogy Suzie miért nem szerette, mikor Amberrel előtte csókolóztak. 
- Úristen Gina! Hol van Suzie?- rémült meg Dylan
- Nyugi! Fordulj meg.- mutatott a fiú háta mögé a lány
- Jaj de jó, hogy ne sérült meg!- nyugodott le a rémült fiú- Jake a kő hol van?
- Suzie mellett.- Jake hangja távolinak tűnt, ahogy Dylan a kőre nézett
A fiú kezdett elmerülni az emlékeiben ismét. Hallotta Lucy édesen csengő hangját, hallotta az ajtó csapódásának hangját, mikor bejött az idegen férfi és látta ismét a kék ruhát heverni a hóban. 
- Nem! Nem fogsz megint hatni rám!- csattant ki hirtelen Dylan és felemelte a követ
Dylan hangjára mindenki megfordult. Látták, hogy Dylan földhöz akarja vágni a követ. Kath abban a pillanatban bátyja ellett termett. 
- Ne! Dylan nézz rám! Nézz a szemembe!- próbálta nyugtatni a lány- Nincs semmi baj. Semmi.
Dylan egy kis idő múlva lenyugodott. Mindenki hálás volt Kathnek, hogy megnyugtatta, különben oda mindaz, amin keresztül mentek ezért a kőért. Dylan is megköszönte testvérének, hogy ilyen segítőkész. Nehéz volt Dylannak emlékezni. Mindig is az volt főleg, hogyha Lucyról volt szó. Kath ezt tudta jól. Bár bátyja sosem mondta el neki, hogy Lucy a gond, sejtette. Mindig csak akkor lett ideges, ha a lány szóba került. De ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor művelt, mikor édesanyjuk rá akarta beszélni Dylant, hogy dobja ki a ruhát, hiszen a lány már nem a barátnője. A szüleik nem tudják, hogy mi történt azon a bizonyos estén, bár be kell vallani a szüleik nem nagyon szerették a lányt, mégpedig egyetlen egy okból. A lány ugyanis nem volt vérfarkas és ez azt jelentette a szülők számára, hogy nem lesz fajtatiszta unokájuk. Mikor megtudták, hogy komolyra fordult Dylan és Lucy kapcsolata, Dylant kitagadták. El kellett költöznie otthonról. Kath már több, mint másfél éve nem aludt egy házban bátyjával. Nagyon hiányzott neki. De az, hogy egy suliba jártak, könnyített a helyzeten. A szülők át akarták vinni Dylant másik suliba, de nem vették át, mert furcsa volt a fiú az igazgató számára. Valószínűleg megérezte, hogy más, mint a többiek. Sokkal másabb. Így a szülei letettek a külön suliról. Kathben benne volt a félsz, mikor Tom közeledett felé, mikor be voltak temetve. Félt, hogyha szülei megtudják őt is kitagadják, mint a bátyját és ezt ő nagyon nem akarta.

21. rész Őrült hajsza

Dylan utolérte a többieket. Jake vitte a követ. Mérete ellenére könnyűnek tűnt. A kék kő még mindig megmagyarázhatatlan hatással volt Dylanre. Nem tudta, hogy vajon a többiekre is ilyen hatással van, vagy csak neki hozta elő az emlékeit. Az is lehet, hogy azért csak neki, mert Lucy ruhájához még mindig kötődik. Bármennyire is már Ambert szereti, a ruhának még mindig ott van a helye Dylan szekrényében. Mindenki a gondolataiba volt merülve, csak Kath és Tom beszélgettek. De ők is olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Mikor már majdnem ki értek a hatalmas terem másik ajtaján, ami szintén egy barlangba vezetett. Tom nyitotta ki az ajtót, mikor hatalmas morajlás hallatszott. A föld mely felettük volt megindult.
- Ku*va életbe!- szitkozódott Tom- Mindenki a földre!- ordibált
- Jake a követ védd!- kiabált Gina
- Egyedül nem tudom!- kiáltott vissza Jake
Kath már indult volna, mikor Tom visszahúzta. Abban a pillanatban, hogy Kath visszaérkezett Tom mellé a földre, egy hatalmas föld darab zuhant közéjük és Jakeék közé. A kő és földtörmelék körbe vette őket, mint egy vár. A morajlás és földomlás abbamaradt. Sötét volt. Levegő is csak a kövek közti réseken szűrődhetett be. Szép lassan mind a ketten megnyugodtak. A szemük valamelyest alkalmazkodtak a sötéthez, de még így se sokat láttak. Fölültek. Tom megpróbált felállni, de amint elemelkedett a földtől beverte a fejét.
- Hát úgy tűnik be vagyunk ide zárva.- jegyezte meg Tom 
- És te ilyen nyugodt vagy?- tört ki hisztérikusan Kath- Halálra vagyunk ítélve! Érted?!
- Nyugi!- ölelte meg Tom- Ha leülepszik a por és kicsit többet látunk, ami kb. 1-2 óra, utána simán ki jutunk.- miközbe beszélt simogatta barátnője fejét, így is nyugtatva őt
Kath félt és ezt le se tudta volna tagadni. Remegett. Bízott Tomban és nagyon is tudta, hogy igaza van a fiúnak, de félt. Nem tudta mi lesz, ha mégsem jutnak ki. 
- Na, kicsim!- legyezett Tom Kath szeme előtt- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Ohh, persze. Persze. Mit is mondtál?
- Azt, hogy ez egy igen romantikus hely.
- Mi ebben a romantikus?- Kath nem nagyon bírta, ha az ember ilyen helyzetben túl nyugodt
- Hát az, hogy össze vagyunk zárva.- szökött egy pimasz félmosoly a szájára- Egyedül. Csak ketten.- motyogta a lány ajkaira, majd megcsókolta
- Nyugi Don Juan van még 2 óránk. Ne siessünk.- szakította meg a csókot Kath
- Ha benne vagyok, akkor mit kapok?- nyalta meg a száját Tom
- Azt majd megtudod.- kacsintott Kath- Most pedig kérdezz-feleleket fogunk játszani. Én kezdem.
- Oké.- adta be a derekát Tom, amit Kath egy puszival köszönt meg
- Ha meghalnék, meghalnál értem?- a lány arca szomorú volt
- Meg.- simogatta meg barátnője hátát
Kathnek egy könnycsepp gördült végig az arcán. Még sosem mondott neki senki ilyet. Végre érezte, hogy valaki szereti. Igaz nem ismerte régóta szerelmét, sőt nagyon is kevés ideje, de valahogy tudta, az első pillanattól kezdve, hogy Tom szereti. 
- Jaj picikém. Cssssshhhh! Nincs semmi baj.- húzta magához a lányt
Kb fél óra elteltével az omlás után Tom motoszkálásra és halk kiáltásokra lett figyelmes.
- A többiek már pakolják a köveket és minket keresnek.- állapította meg
- Ne szóljunk vissza?
- Még nincsenek elég közel, hogy hallják a kiáltozásunkat fölösleges lenne. Még sok időnk van míg ideérnek. Szerinted mit csinálhatnánk addig?- Tom elmosolyodott az utolsó mondatán
- Na neem... nem fogsz rávenni!- kapcsolt Kath
- De-de.- Tom egyre közelebb csúszott Kath-hez
- Itt a porban? Végig gondoltad te ezt?Itt a porban? Ezt felejtsd el!- ellenkezett Kath
 Tom nem válaszolt, csak egyre közeledett azzal a furcsán cuki mosollyal az arcán. Megállt Kath előtt majd óvatosan átölelte a lányt. Kath nem tiltakozott tovább. Elgyengült Tom forró csókjaitól.
- Ti meg mit csináltok itt?- zavarta meg őket egy éles hang
Kath meglepettségében ellökte magától Tomot és a hang felé fordult. Gina kukucskált egy kis lyukon, ahol nemrég még egy kő volt.
- Igazán szólhattatok volna! Halálra izgultuk magunkat miattatok! Azt hittük régen meghalhatok!- kiabált az árnylény egyre dühösebben
Tom rémülten vette észre, hogy Gina szeme egyre feketébb lesz. Kath rákiabált Ginára, hogy fejezze be a forrongást, de Gina fékezhetetlenné vált. A bőre és ruhája fekete füst szerű alakot öltött és a hangja elváltozott. A körülötte lévő por majd a kövek megemelkedtek. Minél dühösebb volt Gina annál nehezebb köveket emelt fel a fekete füst. Tom nem bírta tovább nézni, hogy Kathet egyre jobban elnyeli a feketeség.
- Takard el a szemed!- ordította
Kath behunyta a szemeit, a kezét az arca elé tartotta és hátat fordított Tomnak. Bár nemrég ismerte meg Tomot tudta mire készül.

~Tom szemszöge~

Mikor Kath eltűnt a szemem elől levettem a napszemüvegem és Ginára néztem (már amennyire láttam, hogy merre van). A barlangot kékesfehér fény árasztotta el. A szemem sarkából láttam, hogy Kath egy szikla mögött kuporog összegömbölyödve. Sietnem kellett, ki tudja meddig bírja még. Megerőltettem a szemem és erőteljesen Ginára néztem. Ahogy a fényözön elérte, Gina kicsit hátrabillent, de még mindig fekete volt. Visszanyerte az egyensúlyát és felém sétált. Ahogy közelített a nagyobb szikladarabok leestek mellőle a levegőből. A kisebbeket felém irányította. Nem tudtam tovább szemmel tartani menekülnöm kellet. Ahogy végigmentünk az alagúton Gina az összes követ felemelte és felém hajította erejével, így kitisztítottuk a járatokat. A távolban két alakot pillantottam meg, akik beszélgettek. Torkom szakadtából ordítani kezdtem.

- Fedjétek le valamivel a szemeteket!!!

- Mi a.....?!

Dylan és Jake félreugrottak előlünk és a fejükre húzták a pólójukat. Olyan gyorsan futottam el mellettük amilyen gyorsan csak tudtam. Az árnylény haja nélkül a szemük védtelen a fénytől, akár meg is vakulhatnak. Gina tovább üldözött míg nem egy zsákutcába értem. Nem láttam kijáratot, csak arra amerről jöttem, de azt Gina állta el. Észrevettem, hogy kicsit lefáradt az üldözésben így szembe szálltam bele. A szememből átvittem a fényt az egész testemre és világítani kezdtem olyan erősen, hogy már én sem láttam semmit. Addig világítottam amíg meg nem hallottam Ginát.

- Ááááááááááááááááááá!! Hagyd abbaaaa! Már jól vagyok! Meg akarsz ölni?

Visszavettem a napszemüvegem és Ginához rohantam. A földön feküdt.

- Mi történt? Nem emlékszem semmire. Kicsit mérges lettem?

- Kicsit? Majdnem megölted Kathet és idáig üldöztél!!!!

- Bocsi, ne haragudj! Hamar elvesztem a fejem.

- Gyere. Nézzük meg, hogy vannak a többiek.

Felálltam majd felhúztam a földről Ginát.

20.rész A kő másik ereje

- Itt vagyunk!- mondta Tom és megállt egy kapu előtt.
Mindenki izgatott volt. Jake és Dylan volt a legizgatottabb, hiszen nekik kellett a legjobban a kő.
- Gyerünk már!- sürgette a vezetőt Dylan
- Nem nyílik. Segítsetek!- majd Tom teljes erejével tolta a kaput, de az meg se moccant.
- Gina fogd meg Suziet kérlek. Kath te meg gyere!- parancsolta Jake
- Mi? Én minek?- értetlenkedett Kath- Ja! Értem! 
- Jó, hogy rájössz hugi.- röhögött Dylan
- Jó, na inkább nyissuk ki ezt a kaput!- grimaszolt Kath
- Háromra! Egy. Kettő. Há-rom!- mind a négyen nekifeszültek a kapunak
A kapu nyikorgott, de megindult. Párszor meg-meg akadt, de tovább tudták tolni. Mikor már teljesen kinyílt, egy hosszú termet pillantottak meg. Teljes ellentéte volt a barlang többi részének. Ki volt kövezve az alja, gyönyörű csillárok lógtak felülről és mindenhol márvány volt. A terem végében volt egy kis állvány, amin volt egy üveg doboz. Benne egy nagy kék kővel.
- Én azt hittem, hogy sokkal kisebb ez a kő.- súgta Kath bátyjának
- Én is. Ezt, hogy fogjuk hazacipelni?
- Majd megoldjuk.- simogatta meg bátyja hátát Kath, egy édes mosoly keretében, majd előre ment
Tom mellett állt meg a karjába kapaszkodva. Olyan édesek voltak együtt. Dylannek mosolyognia kellett, hiszen eszébe jutott róluk ő és Amber. Amber akinek az "élete" múlik azon, hogy időben haza tudják-e vinni a hatalmas követ vagy sem. Megérkeztek az állványhoz. Gyönyörű volt a vörös párnán lévő mélykék kő, ami szinte világított a csillárok fényében.
- Tom! Tom!- kiáltott előre Dylan- Hogy fogjuk mi ezt haza cipelni?- kérdezte.
Egy csöppnyi aggodalmat, kétségbeesést lehetett a hangjában hallani.
- Azt még nem tudom.- gondolkodott el Tom
Dylan megállt és csak bámulta a követ. Eszébe jutottak a régi emlékei, mintha a kő visszarepítette volna őt a múltba.

~Visszaemlékezés~

Esett a hó. December vége volt. Mindenki várta a szilvesztert. Ez nem volt másképp a Kelson családnál, ahol a két gyermek, Dylan és Kath minden idők legjobb partyját készültek összehozni.
Már egy hónapja az egész város erről beszélt. Kelsonék elég befolyásos család voltak. Aki pedig meghívást nyert egy ilyen partyra az kivételesnek érezhette magát. A szülők nem voltak kemény kezűek és mindig utazgattak. Szilveszterre is elutaztak Hawaii-ra. A gyerekek pedig simán tarthattak egy fergeteges bulit. Most több embert hívtak meg. Dylan 16, Kath padig 15 éves volt akkor. Mindketten kamaszkoruk közepén, de egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy a buli idáig fajul. Az előkészületeknél Dylan akkori barátnője is segédkezett. Lucy különlegesen szép lány volt. A legszebb a városban. Nemrégen töltötte be a 16-ot. Dylan imádta. Minden percet vele töltött. Kath pedig áhítattal figyelte őket. Kíváncsi volt rá, hogy vajon neki lesz-e valakije, aki így törődik vele. Eddig csak 3 fiúja volt és sajnos nem szerzett jó tapasztalatokat. Mind a hárman kihasználták. Érthető volt hát, hogy így csodálja a testvérét. Minden húg olyan pasit szeretne, mint a bátyja. Dylan pedig olyan fiú volt, akire érdemes volt felnézni. Jó tanulmányi eredménnyel, helyes külsővel rendelkezett. Odaadó, szeretetteljes és gondoskodó volt. Minden lány ilyen fiút szeretett volna maga mellett tudni. Miközben díszítették a szobákat Dylan alig bírt elszakadni barátnője szájától. Kath a konyhában tüsténkedett. Kirakta a rágcsálni valókat. Kitette az innivalókat és behűtötte a pezsgőket. Mikor ezzel végzett felvette a síruháját és kiment az udvarra. Fogott egy kisebb hódarabot és elkezdte görgetni. Dylanék az ablakból figyelték. Kath hóembert csinált, ami egy pezsgős poharat fogott. Legalábbis ez volt az elképzelése. Egy kis idő múlva Lucyék is befejezték a nappali díszítését és kimentek Kathez. Kath éppen a hóban feküdt és az eget kémlelte. Láthatóan gondolkozott. Mikor észrevette, hogy Dylan és Lucy ott állnak a két oldalán egy-egy hógolyóval összerezzent. Tudta mi fog következni. A két golyó egyszerre érte el őt. Kath röhögött, majd felugrott és gyúrt ő is hógolyót. Ebből aztán egy hatalmas csata alakult ki. Mindenki dobált mindenkit. Dylan két év után ekkor hallotta húgát újra nevetni azzal az édesen gyermekies nevetéssel. Két évvel ezelőtt ugyanis meghalt a legjobb barátnője autóbalesetben. Nagyon összeomlott. Mindenki csak akkor hallotta Kathet így nevetni mikor vele volt. Ám két éve senki. Most viszont újra visszatért ez a nevetés. Dylan ettől nagyon boldog volt. Tudta, hogy Kath- ha tudat alatt is-, de már tovább lépett. Elengedte a legjobb barátnőjét. Mindenki elfáradt. Pedig még csak 18 óra volt. Még előttük volt az éjszaka. A vendégek 22 órára jöttek így volt egy kis idejük pihenni. Először Lucy dobta le magát a hóba. Hóangyalt csinált. Dylan mellé feküdt pont úgy, hogy a két angyal egymás kezét fogta. Kath pár lépéssel arrébb ugyanígy cselekedett. Csak remélni tudta, hogy egyszer ő is ilyen szerencsés lesz, mint Lucy.  Dylanék tanulmányozták az angyalkáikat és elégedettségüket egy csókkal fejezték ki. Ez nem volt meglepő hisz minden egyes lépésüket csókkal fejezték be. Kath bement a házba és szólt a bátyáéknak, hogy lefekszik és másfél órával a buli előtt keltsék fel. Lucy is bement. Dylan még befejezte Kath hóemberét, majd ő is bement. Kath aludt, Lucy pedig Dylan ingében és fehérneműben mászkált a házban ide-oda. Keresett valamit. 
- Mit keresel kicsim?- kérdezte Dylan
- A telefonom. Eltűnt! Nincs meg.- huppant le az ágyra bánatosan Lucy
- Megkeressük picim.- motyogta a lány ajkaira
Ezt követően egy forró csókban forrtak össze. Dylan óvatosan hátra feltette a lányt. Kigombolta a lányon lévő inget. Lucy is elkezdte vetkőztetni Dylant. Közben Kath felébredt. Izgatott volt így lement. A lépcsőn azonban már nem ment le. A lentről felszűrődő hangok túlzottan sok volt neki. Gyomorforgató ahogy belegondolt. Visszarohant a szobájába. Bedugta a fülhallgatóját a fülébe, hogy elnyomja a zajokat. Sokáig jó is volt, de egyszer csak egy hatalmas sikítást lehetett hallani, ami hasonlított a bátyja nevéhez. Kath jól tudta, hogy ilyenkor már ki veheti a fülhallgatót. Nem ez volt az első, hogy erre ébredt. A következő amit hallott, az az volt, hogy Dylan kergeti Lucyt fel a szobájába. Végül az ajtó csapódása. Tudta, hogy tiszta a terep. Éhes volt. Így kiment a konyhába enni. Csinált egy szendvicset, majd leült az asztalhoz, hogy megegye. Pár perccel később Dylan alsógatyában és pólóban, Lucy pedig ismét barátja ingében és fehérneműben jelent meg. 
- Jót aludtál hugi?- kíváncsiskodott Dylan
- Nem!- jelentette ki Kath határozottan
- Miért?- kérdezte Lucy úgy mintha nem tudná mi az oka, pedig nagyon is jól tudta
- Az, hogy megint a műsorotokat hallgattam. Még szerencse, hogy nem hagytam lenn a fülesem.
- Upsz. Bocsi!- pirult el Lucy
- Csinálok szendvicset. Te is kérsz kicsim?- kérdezte Dylan
- Persze.- csillant fel Lucy szeme, majd leült Kath mellé
Az evés többi része csendben telt. Kínos csend uralkodott, de Kath befejezte és szólt, hogy elmegy készülődni. A buli másfél óra múlva kezdődik így Lucy is úgy döntött, hogy megy elkészülni. Dylan még elmosogatott, majd követte barátnőjét. Lucy egy gyönyörű szép mélykék koktélruhát viselt. Kath pedig egy ugyan olyat, csak rózsaszínben. Dylan pedig egy farmert és egy inget. Mindhármukon volt paróka. Lucyn sárga, Kathen zöld, Dylanen pedig kék. Volt trombitájuk és minden, ami kellett egy fergeteges szilveszterhez. A vendégek szép lassan szállingózni kezdtek, akárcsak kinn a hó. Fél óra múlva minden vendég ott is volt és elkezdődött a buli. Éjfél előtt 5 perccel már mindenki jó hangulatban volt és várták az új évet. A visszaszámlálás elkezdődött. 
-Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy! Új év!- üvöltötte mindenki egyszerre
Mindenki koccintott mindenkivel. A szerelmes párok csókolóztak. Egy jó hajnal vette kezdetét. A buli fergeteges volt, mindaddig míg egy idegen ember be nem lépett az ajtón. Dylan tudta jól, hogy nem ember, mivel ő sem volt az. Utána eredt. A férfi Lucy felé indult. Valamit beszélt hozzá. Lucy csak bólogatott. Dylan megelégelte ezt. Oda ment. 
- Maga mit keres itt?- kérdezte dühösen
A férfi mintha meg se hallotta volna úgy ment el a fiú mellett. Lucy követte a titokzatos férfit. Kimentek. Dylan megpróbált utánuk futni, de mire átverekedte magát a tömegen, késő volt. Elkésett. Nem talált már kint senkit, csak egy kék ruhát. Az Ő ruháját. Lucy eltűnt és csak egy kék ruha maradt meg belőle, amit Dylan a szekrényében őriz.

~Visszaemlékezés vége~

- Hahó! Haver jössz már?- kiáltotta Jake

- Persze. Megyek már!- mondta Dylan és elindult

19.rész Egyszer fent, egyszer lent

~Dylan szemszöge~

Elindultunk. Ez nem jelentett mást számomra mint egy újabb esélyt. A remény hajtott egész végig és a tudat, hogy láthatom újra Ambert. Amber a mindenem és ezentúl jobban figyelek rá. Egész úton ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Szemem előtt láttam édes mosolyát, csillogó szemeit. Ajkam bizsergett az érzéstől, melyben éreztem puha ajkait az enyémen. Finom illatát újra megéreztem. Olyan volt mintha ott lenne velem. Nem sok kellett, hogy ez nem csak a fejemben lévő kép hatása legyen, hanem az igazi Amber. Az időnk vészesen fogyott. Ugyan nem tudtam mennyi ideje lehetünk lent, de az ösztöneim jók voltak. A barlang nagy volt és olyan mint egy labirintus. Nem lehetett sokat látni. De szerencsére a lustromor- akiről megtudtam, hogy Tomnak hívják- elöl ment és világított szemeivel. A kishúgom nagyon rá van kattanva a srácra. Egyszer kétszer előre mentek. Csak Tom szemeinek fényét lehetett látni. Nem is volt baj, hogy nem láttam mit művelnek azok. Nem akarom látni, ahogy Kathtel egymás szájában vannak. Fúj! Kiráz a hideg csak a puszta gondolatától is. Nincs bajom a csókolózással, hisz' magam is szoktam. Persze, amikor épp él a barátnőm. Nagyon hiányzik és őket látva még jobban erősödik a hiány érzet, meg ő mégiscsak a húgom. Jakeéket is nehéz volt kibírni, de most még Kath is. Remélem nem futunk ki  az időből és újra élni fog az életem értelme. Elmerültem gondolataimba. Párszor neki mentem a falnak. Szerencsére nem ütöttem meg magam nagyon. Kathék megint előre mentek én meg ott maradtam Jakeel. Suzie és Gina próbálták tartani a lépést Tomékkal, így ők is előttünk mentek. 
- Nem lesz semmi baj haver. Megtaláljuk a követ és Amber újra a tied lesz.- mondta majd megveregette a hátamat biztatásképpen
Úgy látszik Jake elszólta magát mert abban a pillanatban megindult egy nagyobb fal darab egyenesen Gináék felé.
- Vigyázz!- ordítottam előre 
A fal darab hatalmas dübörgéssel ért földet. Suzieék nem látszottak a portól. Jake remegett a félelemtől és az idegességtől. Meg tudom érteni. Nem tudja, hogy a barátnője él-e vagy éppen most ütötte agyon egy hatalmas kő. Fél percig ledermedve álltunk, majd Jake oda rohant a kőhöz. Köhögést hallottam, de csak egyet. Féltem, hogy nem Suzie aki köhög. Kath és Tom visszarohantak megnézni, hogy mi történt. A sejtésem beigazolódni látszott, mikor Ginát láttam meg felém sétálni. Jake felkiáltott
- Miért pont ő?- ordította zokogva
Odasétáltam hozzá, majd megöleltem. Tudom nem túl férfias húzás, de olykor-olykor, ha van rá megfelelő indok, akkor lehet. Ez pedig az a helyzet, amikor megengedett. Tudtam min megy keresztül, csak neki nincs bűntudata, hogy ő ölte meg, nem úgy, mint nekem. 
- Figyelj haver! Menjünk. Megtaláljuk a követ és minden rendben lesz.- megfogtam Suziet és felvettem olyan "menyasszony" pózban, majd átadtam Jakenek
- Ugye nem?- jött oda sírva Kath- Ez ugye nem?
Sosem láttam még ennyire elkeseredettnek a húgom. 
- Nyugi.- húzta magához Tom és simogatta a hátát
Most hálát adtam az égnek, hogy itt van neki Tom és nem nekem kell vigasztalnom őt is. 
- Induljunk haver.- mondtam Jakenek, ugyanis Tomék már elindultak
Sietnünk kellett. Most már nem csak az én barátnőmnek, de a legjobb haveroménak is, aki a halott barátnőm ikertestvére. A Pethrova ikreknek nincs szerencséjük asszem. Az alagútban egyre sötétebb lett. Egyszer csak Kath háta jött.
- Hát te?- kérdeztem meg kedvesen
- Tom leveszi a napszemüvegét, hogy legyen fény és nem akarja, hogy bármilyen baja legyen a szememnek, így azt mondta, hogy jöjjek hátra hozzád.- magyarázta
- Értem. Egyébként miért rázott meg ennyire Suzie halála? Úgy tudtam nem épp a kedvenced.- értetlenkedtem
- Nem volt, de mióta összejöttem Tommal, azóta már nem vagyok rá féltékeny és tudom, hogy nem lehet a szerelmet irányítani, bármennyire is akarjuk.- sütötte le a szemét
- Örülök, hogy Tom az, akivel összejöttél. Jó srác és látszik, hogy szeret. Ha úgy döntenétek, de persze csak a későbbiekben, hogy összekötitek életeteket legyen. De csak később. Sokkal később.- mosolyogtam
- Áááá köszönöm bátyus!- röhögött és ugrott a nyakamba- Szeretlek! Te vagy a világ legjobb tesója!- végre igazi öröm csillogott szemeiben
- Én is szeretlek hugicám!- öleltem vissza egy nagy mosoly keretében
Rég nem voltunk ennyire közvetlen viszonyban. Örültem, végre ennyi idő után tudtam legalább ennyinek örülni. Így sétáltunk tovább. Majd minden csendes lett és csak mosolyogtunk.
- Itt vagyunk!- törte meg a csendet Tom

18.rész A szexi idegen

~Kath szemszöge~

Még Gina sűrű hajzuhatagán keresztül is lehetett látni a fényességet. Vakító fehér fényzuhatag, de kivehető volt egy kis kékes beütés. Nem tudom miből, de éreztem, hogy nem vagyunk egyedül.
Ekkor a fény elhalványult és levehettük a szemünkről a "kötést". Egy magas , barna hajú srácot pillantottam meg magam előtt pár fiú társaságában, de ő kitűnt közülük. Ő olyan tökéletes volt. Egyet furcsálltam csak, napszemüveg volt mindegyiken. Miért kellhet egy barlang aljában napszemüveg.? A gondolatmenetemet egy mély és rekedtes hang szakította félbe.
- Elnézést kisasszony, mit keresnek itt?- kérdezte egy pimasz mosoly keretében
- Mi mi mi- dadogtam és majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot- Mi csak egy követ keresünk- nyögtem ki végül
- Milyen követ? Csak nem a híres turmalin követ?- hálát adtam az istennek, hogy rákérdezett
- Igen azt.- úgy látszik ez a fiú teljesen elvarázsolt
- Éééés mire kell az nektek?- tudakolta egy 100 wattos mosoly keretében
- Hát a bátyám- mutattam Dylanre- barátnője meghalt. Természetfeletti volt, mint itt mindenki. Innen tudunk a kőről.- nagy levegőt vettem és rávettem magam, hogy bemutatkozzak- Egyébként Kath vagyok és vérfarkas.- nyújtottam a kezem, de ő eltolta és megölelt 
- Szia Kath! Tom vagyok és lustrumor.- majd a fülemhez hajolt- Nagyon bejönnek a vérfarkasok, különösen az ilyen dögösek- suttogta szexin
Ebben a pillanatban az gondoltam, hogy ott esek össze ha nem fog olyan szorosan, mint ahogy azt tette. Így tudtam volna maradni egy életen át is, csak ne kelljen elengednem. De nem lehetett. Tettem egy lépést hátrébb, hogy kikerüljek az öleléséből. Életem egyik legnehezebb döntése volt.

~Tom szemszöge~

Tetszett, hogy Kath nem adta könnyen magát. De látszott rajta, hogy zavarban van.
- Amúgy, miért van rajtad napszemüveg?- kérdezte
Olyan cuki volt ahogy ebbe a tök hétköznapi kérdésbe is belepirult. Majd a földet kezdte kémlelni.

- Nem azért csak úgy érdekelt, hogy itt miért kell. Én nem akartam semmi rosszat kérdezni.- szabadkozott

- Nem kérdeztél te semmi rosszat.- mosolyogtam rá, amitől még jobban elpirult- Teljesen jogos kérdés volt. Végül is elég fura, hogy egy barlang alján napszemüveget hordunk. Amikor bejöttetek az ajtón rajta volt a szemeteken a barátnőtök haja, igaz?- Kath bólogatott jelezvén, hogy igazam van- Ez azért volt, mert az a fényesség ami megvakítana titeket a szemünkből jön.- Kath elcsodálkozott és csak pislogni tudott- Igen, ezért van rajtunk napszemüveg. Mi vagyunk a turmalin kő őrzői és mindent megteszünk, hogy megvédjük azt. Így csak azok tudnak bejutni akik tudják mi vár rájuk. Csak azok tudják akiknek igazán szükségük van rá.

- Nekünk elég nagy szükségünk van rá és gyorsan nincs sok időnk. Ha nem visszük még ma haza a követ Amber meghal.- hangja tele volt szomorúsággal

- Mindenben segítünk- pusziltam meg az arcát, ami csak még jobban zavarba hozta

- Köszönöm- olyan édesen mosolygott

A mosolya egyszerűen elbűvölt. Nem tudtam másra figyelni csak rá. Nem bírtam magammal, így úgy döntöttem bármi is lesz én most cselekszem. Közelebb léptem átöleltem a derekát, ő a nyakamat fogta körbe és hosszan, de lágyan egy csókot leheltem ajkaira. Nem tolt el magától és ezt jó jelnek vettem. Miután abbahagytuk ugyanolyan cukin mosolygott és ez engem is megmosolyogtatott.

- Hé, ti ott ketten ide!- szólt az egyik haverom nem épp tisztelettudóan 

Oda mentünk hozzájuk.  Az út nem volt hosszú, de égetett a vágy, hogy megint ajkainak essek. Ekkor összekulcsolta ujjainkat, majd hirtelen megállt. Maga felé fordított és jó hosszan megcsókolt. Az agyam kihagyott erre a körülbelül 1 percre amíg csak ott álltunk kéz a kézben-és száj a szájban- de nem zavart akkor semmi. Örültem, hogy ilyen könnyen ment, pedig nem adja magát könnyen. Ez látszik rajta.

~Kath szemszöge~

Soha nem éreztem még magam ennyire bátornak, mint most. Megcsókoltam. Nem adom könnyen magam senkinek, de ő más volt. Ő benne megbíztam az első perctől kezdve. Mikor megszakítottam a- kb. 1 perces- csókot, szomorúság látszott a szemében, így még egy utolsó puha puszit nyomtam szájára. Majd húzni kezdtem magam után a többiekig.

- Na végre, hogy ideért a turbékoló pár.- mondta az egyik fintorogva

- Jó fogás haver!- röhögött az egyik és meglökte Tomot

- Jól van már, pofád befogod!- parancsolt rá Tom az előbb megszólaló fiúkra

- Miért is kellett idejönni?- kérdeztem türelmetlenül pici dühvel a hangomban

Mérges voltam, mert mindig a legrosszabbkor zavarják az embert. Most ha meg a semmiért kellett idejö...

- Megkapjátok a követ.- szakította félbe egy idősebb férfi a mérgelődésemet- Sokáig tartott, hogy meggyőzzetek, de tiétek a kő. Tom menj és kísérd el őket. De aztán vissza ne gyere nekem, maximum mikor el akarod újságolni, hogy milyen gyönyörű gyerekeid lesznek és, hogy elvetted Kathet. Aranyos lánynak tűnik.- fejezte be mondani valóját, amitől még vörösebb lett az arcom, nem mintha így nem lett volna elég piros. Tom e szavak hallatán felugrott a férfi nyakába.

- Köszönöm apa, de ez nem csak rajtam múlik. Örülnék ha így lenne.- az utolsó mondatot megmosolyogtam és eltátogtam egy "Én is."-t neki.

Nem tudom hogy miért, vagy hogyan történt, de nem érdekel. Nemrég még nem is tudtam, hogy létezik, de olyan, mintha mindig is ismertem volna. Nem hittem volna, hogy egy barlangban ennyi jó dolog történhet. Megtaláltam életem párját-remélem- és Dylan is kapott egy esélyt, hogy élete szerelmével lehessen. 

- Gyere menjünk.- suttogta lágyan a fülembe azzal a rekedtes és szexi hangjával a fülembe, amitől kirázott a hideg- Majd útközben folytatjuk, amit elkezdtünk.- majd rám mosolygott azzal a rossz fiús mosolyával, aminek nem tudtam ellenállni

Újból megcsókoltam, de most sokkal vadabban, mint az előbb. Ő sem tett másképp. Ugyan olyan hevesen csókolt vissza. De sajnos indulnunk kellett. Amber nem várhat tovább. Mennünk kell.

17.rész Az alagút

A három vérfarkas és a vámpír idegesen vizsgálták a kapu romjait.
- Ezt lehetetlen összeragasztani, vagy ilyesmi!
- Nincs másik bejárat?
- Szerintem csak ez az egy van.
Suzie idegesen járt körbe-körbe a lehullott sziklák között. Jake és Dylan egy olyan szikladarabot amin egy fél jel volt. Kath egy sziklán ücsörgött nem messze a fiúktól és gondolkozott.
- Ez reménytelen!- sóhajtotta Kath
- Nem adhatjuk fel!- mondta Suzie
 Suzie a sziklát tanulmányozó fiúkhoz sietett.
- Na? Valami?
- Semmi. Rengeteg jelre hasonlít. Kéne a másik fele is.
- Ez itt mi? Hallatszott távolról Kath hangja
A többiek odarohantak hozzá. Kath a kapu helyén állt és egy apró nyílásra mutatott. Itt nem lehet bemenni?
- Várjatok! Elmegyek Gináért! Ő lehet, hogy többet tud- mondta Dylan
A fiú egy másodperc alatt Jake kocsijánál termett. Gina még mindig az övét birizgálta szomorúan. Ő is akart segíteni, de a többiek nem kockáztathatták, hogy valami baja essen. Gina arca felderült, mikor megpillantotta az ablakon kopogó Dylant. Az árnylény teljesen lehúzta az ablakot és kikönyökölt rajta.
- Na? Mégis csak szükség van rám?- kérdezte mosolyogva
- Kath talált egy alagutat a kapu helyén. Az a bejárat?- kérdezte Dylan
- Nem tudom, még soha sem jártam itt.- vonta meg a vállát Gina- De megnézhetem, hátha tudok segíteni.
Gina és Dylan az alagúthoz sétáltak.
- Hmm. Mintha erről már meséltek volna a többiek.- mondta Gina
- Tudsz segíteni?- kérdezte Suzie
- Öömm... a többiek azt mondták, hogy aki bekerül a feljebbvaló árnylényekhez azok itt segíthetnek. Az utat csak ők tudják. Szerintem menjünk le! Nagy baj nem lehet, ha kicsit bekukkantunk!- mondta Gina
- Lányok előre.- mondta Dylan vigyorogva és maga elé intett az alagút felé.
Kath lenézett az alagútba. Sötét volt és meredek Ha beleugrik tuti, hogy zuhanni fog. Kath vett egy nagy levegőt, mintha vízbe ugrana, majd behunyta szemét és levetette magát. Kisebb vízhangzó sikolyt lehetett hallani, később egy huppanást. Suzie következett. Kicsit nekifutott, majd ő is eltűnt a sötétben. Gina amint hallotta a földet érés hangját a lányok után ugrott. Őt követte Jake, majd Dylan is.

~Dylan szemszöge~

Borsózott a hátam a zuhanástól. Nagyon szűk volt az alagút, alig fért bele egy ember. Ahogy zuhantam lefelé egyre hűvösebb lett. Sokáig estem. Azt hittem, hogy soha nem ér véget. Lentről beszélgető hangok szűrődtek ki. Már egészen közel voltam a aljához. Mielőtt földet értem, volna az alagút kiszélesedett. Landolás után körülnéztem. Egy kis teremben találtam magam. Mindenki köhécselt körülöttem. Minden poros és homokos volt. A zuhanásommal keltett kisebb szél felkavarta a sok koszt. Felnéztem oda, ahonnan érkeztem. Kis fény világított föntről. A többiek már bekapcsolták az elemlámpáikat és alaposan szemügyre vették a falakat, hogy merre mehetnének tovább.
- Visszafelé nem mehetünk. Túl magasra kellene mászni.- fordult felém Jake
Kath a falnak dőlt és kifújta magát.
- Lehet, hogy ez egy régi csapda állatoknak.- tűnődött Suzie
Kath körbesétálta a barlangot. Jake ahhoz a helyhez ért, ahol Kath a falnak támaszkodott.
- Nézzétek!- kiabálta- Ez ugyan olyan!
Jake előhúzta a térképet a pulcsijából.
- Igen!- mutatott a térkép hátoldalán lévő első jelre
 Mindenki a falon lévő jelet kezdte el vizsgálni.
- Igen, megvan, de mit csináljunk vele?- kérdezte Dylan
Jake a kezével lesöpörte a jelről a port, hogy jobban lássa. A jel mellett több jel is előbukkant. Mind egy 5x5-ös táblázatban volt. Jake ügyesen benyomta a jeleket sorban, ahogyan a térképen volt. Egy jel külön állt a többitől, de nem tudta miért. Ez a jel nem szerepelt a táblázatban. Jake elírásnak vette és nem törődött vele. Beírta az utolsó jelet is. A táblázattól jobbra lévő fal nagy zajjal a mennyezetbe húzódott megnyitva vele egy új alagutat. A kanyargós alagút falai nedvesek és csúszósak voltak. Suzie néhányszor elcsúszott, de nem lett semmi komolyabb baja. Egyre világosabb lett, ahogy haladtak előre. Már elemlámpára sem volt szükség mikor egy újabb terembe értek. A terem mennyezetéről furcsa zöldes fényt kibocsájtó növények csüngtek lefelé. 8 kőajtó nyílt a teremből, mindegyik egy jellel volt ellátva. Jakenek eszébe jutott a különálló jel. Megkereste a megfelelő ajtót majd a kezét rátette a jelre. Már éppen be akarta nyomni, mikor Gina megszólalt:
- Ne! Várj! Még ne nyisd ki!
- Miért?- értetlenkedett Jake
- Mert, ha így kinyitod akkor megvakulsz!- mondta Gina
- Ó! Elfelejtettem.- szabadkozott Jake
Gina négyfelé választotta hosszú haját és mindenki szeme elé egyenként rákötötte a végét.
- Most már mehetünk.- mondta mikor végzett
Jake kitapogatta a jelet az ajtón és benyomta. Az kőajtó nehézkesen megindult és a vakító fehér fény beterítette az egész barlangot.

16.rész A térkép titka

Az éjjel miután Jake elaludt újra megjelent a boszorkány.
- Szia! Megint én vagyok.
Suzie nem tudta hogyan, de a boszorkány megjelenése előtt pár másodperccel mindig felébredt.
- Bocsi, hogy a múltkor úgy eltűntem, de a többiek észrevették, hogy eltűntem. Ők nem tudják, hogy segítek nektek. Egyébként nem is lenne szabad. Ha megtudják, hogy itt jártam, elevenen elégetnek.
- Szigorú egy társaság, nem mondom!- állapította meg Suzie- Múltkor a kulcsról kérd...
- Igen, a kulcs! Sietnem kell ezért nem érek rá cseverészni! A kulcs megtalálásához a térképet használjátok! Sajnálom, de csak ennyit segíthetek.
- Azt sem tudom hogy hívnak! Hogy érhetlek el, ha segítség kell?
- Mary vagyok és akkor jövök amikor én akarok!
Azzal köddé vált.

Másnap reggel mindenki fáradtan ébredt, de muszáj volt felkelni. Mindeni pihenni szeretett volna még, de nem a nappaliból kiszűrődő halk sikolyok miatt voltak ilyen fáradtak. Mikor El szemét dörzsölgetve lebotorkált a lépcsőn egy furcsa kép fogadta. Jake egy szál alsógatyában kergette Suziet, aki körbe-körbe szaladgált a szobában ás néha felugrott a kanapéra a fiú elől. Mikor éppen elkapta volna Jake Suzie mindig kibújt az öleléséből és újra kezdődött a fogócska. El túl álmos volt ahhoz, hogy felfogja mi történik körülötte. Inkább elindult reggelizni. Pár perc sem telt el és furcsa ábrázattal tért vissza.
- Hol van Em?
- A kórházban hagytuk nem emlékszel? Kilencre kell érte menni.- mondta Suzie lihegve futtában
- Ó. Tényleg. El is felejtettem. Akkor mit fogunk enni?- kérdezte EL- Mindig Em készíti a kaját!
- Fogalmam sincs! Menjünk el egy pizzázóba!- ötletelt Jake, miközben Suziera vetette magát.
- Jó ötlet! Szólok Kathnek és Dylannek!
El megállt egy pillanatra és visszafordult a lépcsőről.
- És vegyetek föl valamit!
Majd továbbment. Közben Kath s felébredt.
- Szerintem inkább rendeljünk házhoz!
- Ez még jobb ötlet!- szólt az emeletről vissza El
- Jut eszembe, a boszorkány azt mondta, hogy a térképen kell keresnünk a kulcsot.- váltott témát Suzie
- De azon csak a kőhöz vezető út van leírva! Nincs rajta semmi kulcs! Már ezerszer áttanulmányoztuk a térképet Dylannel. Még a feliratok sem egyértelműek!- mondta Jake
 
El reggeli után elment a kórházba Emért. Csak a bokája és a sarka volt gipszben. Remekül tudott járni, mintha nem is lenne semmi baja. Amikor megérkeztek mindenki a nappaliba tolt óriási faasztal körül nyüzsgött.
- Nem úgy van!
- De igen!
- Na cibáld! Elszakad!
- Add ide!
- Fordítsd már meg! Fejjel lefele van!
- Így nem lehet koncentrálni!
- Fejezzétek be!
- CSEEEEEEEENNDDD!- ordította Dylan- Vigyázni kell a térképre, csak ez az egy van!
- Várjatok! Ez itt mi?- kérdezte Jake
Mindenki izgatottan hajolt előre. Kath felmászott az asztalra, hogy jobban lásson, mire mindenki lekorholta.
- Szállj már le! Eltakarod a fényt! Nem látunk tőled!
- Na.
A térkép hátoldalán egy furcsa alakú kék rajzszerűség volt.
- Ez meg mi lehet?- kérdezte Kath
- Lehet, hogy éppen ezt kerestük!- vidult fel Suzie
- Olyan, mint egy minitérkép!- állapította meg Kath
- Ti meg mit csináltok ott?- tudakolta El
El hangjára mindenki a bejárat felé fordult. És megrohamozták Emet.
- Jobban vagy?
- De jó, hogy itt vagy!
- Úgy aggódtunk érted!
Suzie és Kath Em nyakába borult.
- Hagyjatok neki levegőt!- mondta El- Még nincs teljesen jól.
- Na halljam mi történt amíg nem voltam itt?- kérdezte Em
- Nézd! Ezt találtuk a térképen. Elvileg ez segít a kulcs megtalálásában.- mutatta Dylan a térképet
Em alaposan megnézte a kis kék foltot.
- Ezek nem ugyanolyan jelek, mint amik a kapun és az iránytűn voltak?
Kath kikapta Em kezéből a papírt.
- Tényleg olyanok!
- Hogy fejtsük meg?- kérdezte El
- Talán interneten fent van róla valami.- mondta Dylan
A fiú kivette farmerja jobb zsebéből a telefonját és sokáig babrált vele.
- Áháá!- kiáltott fel- Muti a térképet! Igen ez az! Ez nem egy térkép, hanem ez a kulcs! Ez egy kód a kapuhoz.
- Na neee! Én oda vissza nem megyek!- kiáltotta Em
- Én sem!- mondta El
- Nem is kell!- majd mi elmegyünk a lustrumorért.- mondta Suzie
- Induljunk!- utasított Dylan

15.rész Sziklazuhatag

~Kath szemszöge~

- Várj! -utasított Suzie
- Mégis mire? Rövidesen agyon leszek ütve!- kiabáltam
- Rákeresek Googlen. Megvan! Rég óta ott van az a kő, az emberek nem tudják mi lehet, de a régi őslakosok imádkoztak hozzá és különleges mágiát tulajdonítottak...
- Jójó! Ne olvasd, inkább szedd össze a többieket és gyertek ide!- szakítottam félbe beszámolóját
- Ha odaérünk még nem tudjuk kinyitni! Nincs meg a kulcs!
- Nem baj! csak gyertek értem!
- Oké! Már is ott vagyunk!
Azzal letette a telefont. Nem tehettem mást mint vártam, hogy idejében ideérjenek. A kapuból jövő furcsa hangok egyre vészjóslóbban hangosodtak. Nem volt kedvem a közelében maradni, de ha el is futnék akkor sem élném túl a kapu ledőlését. Túl széles és magas volt ahhoz, hogy elfussak előle. Így is úgy is maga alá temettek volna a ripityára tört darabjai. Inkább a jeleket próbáltam memorizálni. Ha összedől ez a borzadály nem tudjuk megfejteni a jeleket és ha valóban ez az igazi kapu akkor soha nem fogunk bejutni a lustrumorokhoz. Így hát vártam, hogy értem jöjjenek a többiek, vagy ledőljön a kapu. Rengeteget gondolkoztam, hogy hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, de nem volt kiút. Nem menekülhettem el. Nem volt nálam ragasztó, hogy megakadályozzam az óriási repedés továbbkúszását. Ahogy töprengtem eszembejutott, hogy milyen undok voltam a többiekkel. Nem tehetek róla, hogy ha felhúznak akkor undok leszek, de arról tehetek, hogy sosem mondtam el nekik, hogy milyen fontosak nekem. Ha most meghalok, úgy fognak emlékezni rám, mint az undok érzéketlen lányra aki mindig útban volt. Ahogy ezt végiggondoltam éreztem, hogy egy hideg könnycsepp gurul végig az arcomon. Nem akartam így meghalni. A kapu előtt leguggoltam és zokogni kezdtem. Suzietól és Jaketól olyan csúnyán váltunk el. Még el sem búcsúzhattam tőlük. Félbe kellett szakítanom a zokogásom, mert egy óriási szikladarab tartott egyenesen felém. Mikor észbe kaptam épp, hogy ki tudtam kerülni. Ijedten néztem, ahogy pár centire mellettem a földre zuhan és darabokra esik. Ettől a látványtól még jobban megeredtek a könnyeim és már alig láttam a még előzőnél is nagyobb szikladarabokat. Egyre több és több zuhant felém. Képtelenség volt kikerülni őket túl gyorsan és szorosan egymáshoz zuhantak. Feladtam. Már nem sírtam. Vártam, hogy szétzúzzanak az óriási kövek. Már csak 5 méterre volt felettem egy hatalmas szikla és hihetetlen gyorsasággal tartott felém. Nem néztem tovább a fejem felé. Behunytam a szemem és vártam mikor lesz vége. Sötét volt minden, már a hangokat sem hallottam. Tudtam, nem sok van hátra. Ekkor valaki megragadta a kezem és hátrahúzott. El az óriási kő elől. Hallottam, ahogy lezuhan és hatalmas dübbenéssel földet ér, majd széttörik. Még mindig nem nyitottam ki a szemem. Sokkos állapotban voltam. Az aki elrántott a szikla elől rázni kezdett.
- Mi van veled? Térj magadhoz! Sietnünk kell! Ott a kocsi látod? Nincs messze, csak addig kell kibírnod! Én végig melletted leszek.- kiáltozott és próbált lelket önteni belém
Kinyitottam a szemem. Suzie próbált felráncigálni a poros kő lepte földről. Alig hittem el. Meglepettségemet észre vehette, mert abbahagyta a karom cibálását. Nehézkesen felálltam. Suzie végig fogta a kezem. Futni kezdtünk, gyorsan kerülgettük a repülő sziklákat, de nem volt könnyű úgy, hogy nem is láttuk, hogy hova esnek. Már majdnem odaértünk Jake sötétkék kocsijához (amit szintén nem kíméltek a kődarabok), amikor Suziet egy újabb szikla vette célba.Rémülten próbáltam odébb húzni, de Suzie még mindig nem vette észre a száguldó követ. Kiabáltam, de nem hallotta. A szikladarabok nagy hangzavart keltettek. Már majdnem elcsapta Suziet, amikor hirtelen rántottam rajta egyet. Elesett, de csak a térdét horzsolta fel. Riadtan bámulta a leeső sziklát. Nem volt ideje megköszönni, de a szeméből láttam mit akar mondani. Továbbrohantunk az autó felé és sikeresen odaértünk. Szerencsére kisebb sérüléssel megúsztuk. Suzie futtából beugrott a kocsiba, majd én is követtem példáját. Velünk együtt még Em ült hátul és vizsgálgatott minket, hogy jól vagyunk-e. Mihelyt becsuktam az ajtót Suzie elordította magát.
- INDÍTS! GYERÜNK!
Jake egyből a gázra lépett. Az autóig még valahogy eljutottunk, de csak most jött még a neheze. Az autóra csak úgy záporoztak a szikladarabok. Egyre több és több horpadást hagytak maguk után. Rápillantottam a kilóméterórára. 180-nal mentünk. Suzie kétségbeesetten kiabált.
- KI FOG LYUKADNI A KERÉK! LASSÍTS!!! LASSSSSSÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍTS!
- NEM FOG!- ordította vissza idegesen Jake
Suzie ettől még nem nyugodott meg. Ahogy távolodtunk egyre kevesebb kődarab esett ránk. Már majdnem biztonságban voltunk, mikor bekövetkezett a legrosszabb. Kilyukadt az autó jobb első kereke és kacskaringózva, majd forogva lelassultunk. Jake kiszállt.
- Nincs idő kereket cserélni!- kiabálta Suzie
- Meg kell tolni, így nem megyünk semmire!- válaszolta Jake- Inkább ti is segítsetek
Mindenki gyorsított felvételben kiszállt a már ronccsá bombázott autóból. És elkezdtük tolni az autót. Em az autó szélén volt, úgy tolta. Kiabálni akartam, neki, de késő volt. Ráesett egy jókora darab a bal lábára. Em sikítva a földre zuhant. Suzie és én rögtön a segítségére siettünk. A többiek is indultak volna, de Suzie megakadályozta őket.
- Mi megnézzük hogy van. Ti addig toljátok tovább! Haladnunk kell tovább! Majd utolérünk titeket!
Legurítottuk Emről a sziklát, majd megvizsgáltuk a lábát. Csúnya zúzódások karcolások voltak rajta. Látszott, hogy el van törve. Suzie átkarolta balról én pedig jobbról a sebesültet. Az utolsó pár métert így tettük meg. A többiekre már nem estek kövek. Tudtuk, hogy már csak adig kell kitartanunk amíg odaérünk hozzájuk. Dylan segített berakni Emet a hátsó ülésre, majd mi is beszálltunk. Jake közben hihetetlen gyorsasággal kicserélte a kereket, aztán ő is beszállt és elindultunk. Mindenki csöndben volt. Örültünk, hogy élünk. Em nyöszörgött, de jól bírta a fájdalmat. Mindenki nehezen vette a levegőt a kocsiban. Visszafelé megálltunk a kórháznál és bevittük Emet. Nagy szerencséje volt, hogy csak egy töréssel megúszta. A felére is eshetett volna a kő. A kórház után sem szóltunk egymáshoz. Jake visszavezetett Elékhez. Mindenki fáradtan dőlt be az ajtón. Suzie elment zuhanyozni, hogy kitisztítsa a térdén lévő sebet. Szürke volt a sok portól és piszoktól. Jake is csatlakozott

Miután mindenki lezuhanyozott és megvacsorázott összegyűltek a nappaliban és kiválasztottak egy jó filmet. Em készített popcornt és kis poharakba kólát töltött, miután elkészült egy tálcán bevitte a nappaliba. A vígjáték közben megeredt mindenki nyelve és izgatottan beszéltek az együtt átélt csapaterősítő nagy élményről.