24. rész Nem bírom tovább!

A részhez ezt a zenét ajánlom: 
http://www.youtube.com/watch?v=u69CkyLJUKU

~El szemszöge~

- Siessetek, Amber már nagyon izzad!!- ordítottam le az emeletről

- Itt vagyok, nem lesz semmi baj.- állt meg az ajtóban Dylan kezében egy kék kövecskét szorongatott.

A könnyek már csillogtak a szemében, de próbált erősnek látszani és nem sírni. Amber feje egy párnán pihent. Dylan megcsókolta a lányt, majd lekiáltott.

- Tom kérlek segíts nekem!- értetlenül néztem rá, nem értettem.

"Ki az a Tom?" gondoltam magamba és Dylan mintha csak a fejemben olvasna válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Majd elmesélem csak most sietnünk kell. Tom gyere már!- suttogva kiabált.

Nem volt már ereje visszafolytani a sírást. Könnyei patakokban folytak végig arcán le az álláig és onnan Amber arcára csöpögtek a sós, fájdalommal és szomorúsággal megtelt cseppecskék. Tom megállt a küszöbön és onnan nézte barátját. Intettem neki, hogy jöjjön be. Tom kivette Dylan kezéből a követ és megsimogatta a meggyötört fiú hátát. Annyira rossz volt így látni őt. Háromnegyed óránk maradt. Most kellett cselekedni. Tom leszaladt a kővel. Utána mentem. Tudtam, hogyha ott maradok Dylannel én is sírni fogok. De valakinek erősnek kell maradnia. Ez most én voltam. Ám erőm hamar elfogyott, mikor megláttam Suziet a kanapén ugyanolyan mozdulatlanul feküdni, mint húgát a felső szobában. Amber ápolása kimerített, s mikor Suzie teste is ott feküdt kihűlve előttem, feladtam a küzdelmet könnyeim ellen. Nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Az apró cseppek utat törtek maguknak szememben és a földre potyogtak. Nem akartam letörölni őket, nem akartam megállítani őket. Nem tudtam tovább erősnek lenni és nem érdekelt ki látja. Fájt ez az egész. Fájt így látni azokat akiket szeretek. Elmentem a konyhába, ahol a többiek voltak. Nem sok mindent láttam. Könnyeim fehér, átláthatatlan fátyolként terült szemeimre. Egyszer csak két kéz fogta meg a vállam. A kezek nem voltak nagyok és nyomasztóak, inkább támogatóak. Kezei vállamról hátamra csúsztam és a másik testhez szorított. Fejem vállára hajtottam és pólóját áztattam a könnyeimmel. Fejem nyakába fúrtam, menedéket keresve a fájdalom és a szomorúság elől. Ekkor éreztem meg menedékem arcáról lecsöppenő cseppeket arcomon. Könnyeink összeolvadva folytatták útjukat, míg el nem érték a földet és ott apró ezer és ezer darabra omlottak szét. S ezekben az kicsiny, fájdalommal teli buborékokban egy pici rész a megkönnyebbülésé volt. A zaj elcsendesedett a konyhában és léptek vették át helyét, melyek egyre távolabbiaknak tűntek. Én még mindig ott álltam és sírtam mentsváram ölelésében. Ám ő nemsokkal később elvette a biztonságot jelentő kezeit hátamról. Megsimogatta arcom ezzel óvatosan kényszerítve arra, hogy belenézzek azokba a gyönyörű szép, könnyekkel teli ám megnyugvást sugárzó kék szemekbe. 

- Nem lesz semmi baj.- hangja halk volt szinte csak tátogott- Most már itt vannak. Minden rendbe fog jönni. 

Adott egy puszit sírástól kipirosodott arcomra. Szinte égette hideg bőrömet a szeretettel és csupa pozitívummal teli csókja, mellyel újra életet lehelt belém. Becsuktam a szemem, hogy kipréseljem az utolsó könnycseppeket is. De mikor kinyitottam ő már nem volt ott. Leültem a konyhaasztalhoz és fejem kezembe temettem. Em visszatért két pohárral a kezében. Megtöltötte őket vízzel és egyiket letette elém, a másikat az enyém mellé és végül ő is leült. A mellettem lévő széken ült. Lassan kortyolgatta a vizét. Én nem tudtam inni. Egyfolytában arra koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. Em felállt mellőlem és megfogta a kezem.

- Gyere, mosd meg az arcod. Nekem mindig segít.- egy gyenge mosoly kíséretében felhúzott

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.- olyan szorosan öleltem ahogy csak bírtam

- Mindig melletted leszek, bármi is történjék.- mondta és elindultunk a fürdő felé

Emmel Amber vigyázása közben lettem ilyen jóba. Mondhatni ő lett a legjobb barátnőm. Míg megpróbáltam összeszedni a maradék erőm, addig segített nekem kimenni a fürdőbe. Megengedte a csapot, hogy pont jó legyen a hőmérséklete. Odahajoltam a csaphoz és finoman locsolni kezdtem rá a vizet. Miután úgy éreztem ez  tényleg segített,visszamentünk a konyhába és megittuk a poharaink tartalmát az utolsó cseppig. Valaki jött le a lépcsőn és megállt az ajtóban. Emmel egyszerre kaptuk fel a fejünket a köszönésre. Dylan volt az. Tom, Kath és Jake a nappaliban voltak és Suziet vizsgálták. Dylan leült velünk szembe. Arcán még csillogtak a sírás okozta csíkok.

- Ambernek még kell pár óra mire felébred.- mondta.

Nagyon örültem ennek a hírnek. Felálltam és megöleltem Dylant. Ő csak mosolygott és látszott rajta, hogy felszabadultabb, mint eddig bármikor is. Biztonságban tudhatta a barátnőjét és ez megnyugtatta őt. Már csak Suziet kell felébresztenünk és minden jó lesz.