30. rész A végzetes kiborulás

- Csss. Nyugi. Itt vagyok. Mi történt?- kérdezte Tom a kezében tartott zokogó lányt- Kath? Mi történt?

- Ne...ne akard tudni. Ré..régen tör...tént.- hüppögte a lány. Tom pólója már át volt áztatva a lány hullajtotta sós cseppekkel, de ez nem érdekelte a fiút. Csak barátnője nyugalmát akart és persze tudni az igazságot.

- Nem történhetett az annyira régen, ha még mindig ennyire felkavart.- simogatta meg a még mindig erősen ziláló lány hátát.

- Jó elmondom, de í...ígérd meg, hogy nem akadsz ki.- Kath halálos komolysággal nézett Tom szemébe.

- Ígérem. - és abban a pillanatban olyan biztos volt benne, mint még soha semmiben. Ám az ígéreteket nem könnyű betartani. Kath mindent elmesélt. Kezdve Katievel való találkozásától a gyászba torkollott első csókig. Nagyon uralkodott magán, hogy egy-egy résznél el ne sírja magát, ám a végére elgyengült. Nem bírta tartani a már szemét mardosó gyengeség jeleit. Ismét keserves zokogásban tört ki. Tom idegesen járkált fel-alá a szobában. Állkapcsa megfeszült, kezét ökölbe szorította. Idegessége teljességgel jól kivehető volt. A fiú nem tudta megtartani ígéretét. Kiakadt.

- Ezt meg, hogy kéne értenem? - nagyon visszafogta magát - Hogy kéne értenem Kath?!

- Ne...ne...nem tudom h...hogy lehet itt. Fo…galmam s...sincs. - nyögte ki.

- Ó dehogynem tudod te azt! Biztos vámpír lett! Úgy szaladtál oda hozzá mintha az élted lenne! Meg akartad csókolni! Egy büdös ri*anc vagy! Egy mocskos leszbi! - Tom csak üvöltött és üvöltött elméjét elborította az a bizonyos köd. Kathen Tom kirohanása nem segített. 

- Nem vagyok az! Ha nem tűnt volna fel, a barátnőd vagyok! Katie a legjobb barátnőm! Természetes, hogy oda rohantam hozzá!

- A legjobb barátnőd?! A legjobb barátnőd SZERELMES beléd! Nem fogod fel? És te is az  vagy belé! Ne próbáld tagadni! Vissza akartad csókolni, elmondani, hogy szereted!

- Mi történik? - rohant be ordítva Dylan. Mögötte nem sokkal berobogott Katie és Tomot a falnak lökte.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hmm? Nem ő tehet róla, hogy reménytelenül szerelmes voltam/vagyok belé. - csak Tom hallotta e szavakat. - És most nézd meg mit csináltál. Sír! Ezért még megöllek! - az utolsó szó csak úgy visszhangzott a szobában. Ezzel hátat fordított és elment. Kath csak nézett utána és félt, hogy a lány megint elhagyja. Halkan kifújta a levegőt és elindult ki a teraszra. Ki kellett szellőztetnie a fejét és lenyugodnia. Dylan csak bámulta maga előtt a szőnyeget és rajta egy igen érdekfeszítőnek tűnő pontot. Legalábbis aki kívülről látta a fiút, így érzékelhette, annyira bele volt merülve a pont tanulmányozásába. Ám Dylan inkább a gondolataiba mélyedt és megpróbálta feldolgozni az imént történteket. Nem értette mi is történt pontosan. Nem értette Tom, hogy akadhatott ki ezen, ’hisz Katie a múlt. Mondjuk, ő sem szereti hánytorgatni a múltját. Túlságosan fájt. De a múlt mindig fáj. Szerelmének elvesztése az egyik legsötétebb a múltjában. De megesküdött rá, hogy ha megtalálja a lány gyilkosát, onnantól nem lesz megállás. Nem akarta megölni, csak egy picit kínozni, hogy átélje azokat a fájdalmakat, melyeket ő is, szerelme elvesztése után. Az átsírt éjszakákat és nappalokat. De szerencsére itt van neki Amber. Amber a legjobb dolog, ami történhetett vele. Ekkor egy éles sikítás törte meg a házban uralkodó csendet és nyugalmat. Dylant egy másodperc alatt kiszakította magát gondolataiból és a hang irányába fordult. A terasz ajtaja zárva volt, de a véres kezek nyoma jól látszódott az üvegen. Csak ekkor lett figyelmes valamire kint. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy Kath sikított, de nem. Kath nem volt kint. Valaki más feküdt a kövön, véresen, törött nyakkal.

29. rész A borzalmas emlék

- De hogy? És miként?- hüppögte Kath- De ez nem lehet. De mégis. Össze vagyok zavarodva.
- Majd elmesélek mindent, de előbb had beszéljem meg a bátyáddal. Kérlek menj ki.- puszilta meg a síró lány fejét.- Ígérem elmondok mindent.
Kath kirohant, Tom utána. Jake és Suzie jöttek be az ajtón leszegett fejjel.
- Ez most mire volt jó?- ordított rájuk Dylan- Na, most aztán leszedem a fejeteket! Direkt kértem, hogy ne engedjétek ide!- szeme izzott a dühtől, álla megfeszült. Amber azonnal magához szorította és csitító szavakat suttogott fülébe édes, nyugodt hangon. A fiú izmai kezdtek elernyedni. Hatásosnak látszott barátnője közbelépése. Mikor teljesen nyugodtnak látszott Jake belekezdett.
- Kath úgy sírt és úgy ide akart jönni, hogy nem volt szívünk otthagyni, így közelebb jöttünk. Ekkor már hallani lehetett miről beszéltek. Dühös lett és elkezdte kiszabadítani magát szorításunkból. Mivel jobbnak láttuk, vissza vittük a szobába. 
- Hát úgy látom nem volt éppen sikeres.- ingattam meg a fejem majd egy bosszús pillantás és eltűntek.

~Amber szemszöge~

Szíven ütöttek Katie szavai. Fájt a tudat, hogy szerelmem egy évvel ezelőtt még mással osztozott ezen a felbecsülhetetlenül értékes érzésen. Kikészített, hogy más lány is volt az életében rajtam kívül, de nem lehetek hülye, hisz nekem is volt már más, csak éppen az nem sült el valami jól. 

~Visszatekintés~

Még csak általános iskolás voltam mindössze nyolcadikos , de már akkor tudtam mi is az a szerelem. Őrülten belehabarodtam egy évfolyamtársamba, aki történetesen a nővérem osztálytársa volt. Természetesen elmondtam neki, hisz mi mindent elmondunk egymásnak. Aztán egyik nap, mikor Suzie előbb elment és nem várt meg, mert fizika korreprem volt, megváltozott minden. Durcásan rontottam be  a terembe, melyben a tanárnőm már várt. Nem törődtem vele, így leültem a leghátsó padba. A fizika korrep a szokásos monoton módon folyt. A tanárnő föladott egy feladatot, amit sikeresen megoldottam és megmutattam neki, kaptam is a következőt. És ez így ment minden kedden a nyolcadik órában. Ma amúgy sem volt jó napom, így a nyolcadik-kilencedik példa után  már nem bírtam neki állni a következőnek és idegesen vágtam le az asztalra a tollam. Ki kellet szabaduljak, ha csak 5 percre is, de már megéri. Elmondtam, hogy fáj a fejem és pisilnem is kell, így a tanárnő kiengedett a mosdóba. Az iskolában szokás szerint már nem volt senki. Mindenki elhúzott . „Persze csak én szívok” mondtam magamban miközben tovább haladtam az üres folyosón. Rá sem lehetett ismerni, olyan békés volt minden. Sehol egy ordítozó vagy futkározó gyerek. A lány mosdóhoz közeledve, a fiú mosdóból fura hangok szűrődtek ki. Mintha nyögések lettek volna. „Ezt is itt kell csinálni” gondoltam és indultam volna tovább, mikor egy éles sikítás ütötte meg a fülem. Majd átalakult könyörgéssé, mely abból állt, hogy a lány próbálta győzködni azt a bizonyos illető, hogy hagyja már abba, mert fáj neki. De az idegen nem hagyta abba. Ezt egy újabb sikításból lehetett tudni.

- Ez már nem jó! Nem érted te állat?! Szállj már le rólam te őrült! Ne! Ne. N’- ám ekkor a beszéd és a sikítozás abba maradt. Ott döntöttem el, hogy én már csak akkor is bemegyek ha törik, ha szakad. Amit viszont bent láttam nem az volt amire számítottam. A lány, aki eddig küzdött az életéért most fagyos, élettelen tekintettel meredt egy pontra a plafonon. Feje erőtlenül hanyatlott hátra, mikor teste végképp elernyedt. A srác csak állt meredten mellette és nézte, hogy az én arcom is kezd elfehéredni. Közben pedig száját törölgette, melyen egyértelműen piros folyadék volt, mely pólóját átszínezte. Először azt hittem a lány megütötte ezért vérzik, de mikor tekintetem a lány nyakára tévedt és a két kis nyomra a nyakán, amelyekből szivárgó folyadék a lány pólóját is pirosra festették. Ekkor figyeltem csak fel a srác kilétére. A felismerés késként szelte ketté a róla alkotott képem, és a szívemet is. Életem szerelme volt az, Matt.

- M-mit te-tettél v-vele?- próbáltam biztosnak mutatkozni, ám hangom és ügyetlen beszédem elárult. Meg voltam rémülve és féltem. Tőle, akit a legjobbnak találtam és szerelmes pillantásokkal illettem, most nem tudtam máshogy csak halál félelemmel, értetlenséggel és némi undorral ránézni. Egyszerűen nem tudtam mit kéne csinálnom. Fussak? Úgyis elkap ha akar, hisz gyorsabb. Maradjak? Akkor viszont ki vagyok szolgáltatva neki. Meneküljek vissza a terembe? Ha egyáltalán vissza is érnék a tanár úgyse tud megvédeni, max mind a kettőnket megölne. Így se úgy se járok jól, így hát maradtam. Nem futamodtam meg.

- Amber én…- kezdte el, de egyből elhallgatott.- én….

- Mond már ki!- emeltem meg a hangom, majd gyorsan hozzá tettem- kérlek

- Meghalt- Matt halál nyugodt volt

- És ezt csak így mondod?- teljesen ki voltam akadva

- Amber ez bonyolult. Kérlek ne ijedj meg ettől, majd én mindent elintézek te csak menj vissza a terembe kérlek. Nem foglak bántani- mosolygott halványan, majd végigsimított arcomon édesen megcirógatva azt és hozzá tette- Mindent elmagyarázok ígérem csak adj időt.- Halovány csókot lehelt arcomra, majd egy oké-t sikerült kinyögnöm és rohanni kezdtem vissza a terembe. „Miért kellett kimennem? Miért nem tudtam nyugodtan a fenekemen ülni?” korholtam magam. Vissza is értem, de a tanárra se hederítettem. Összekapkodtam a cuccaim és mentem is haza. Vártam Matt magyarázatára, de ezt nem kaptam meg. Másnap a suliban reggel meg akartam keresni, hogy magyarázatot adjon nekem, de sehol sem találtam. Suzie rohant oda hozzám második szünetben, hogy közölje velem az ofője bent volt órán és rossz hírt hozott nekem. „Ha tudnád mi történt tegnap. Annál rosszabb a világon nincs.” forgattam meg szemem gondolatom végén. De tévedtem. Mattet nagybátyja kiíratta a suliból és Nevadába költöztek. Azt hittem, ott helyben összeesem és meghalok olyan rosszul lettem. Soha többé nem láthatom tökélete arcát és még csak választ sem kaphatok a tegnapiakra. De ezúttal kellemesen csalódtam benne. Azon a nyáron meglátogatott. Suzieval kint feküdtünk a hintaágyban, beszélgettünk, röhögtünk és hülyültünk gondtalanul. De hirtelen ott termett Ő és minden megfagyott. Még az ütő is megállt bennem. „Mit keres ez itt? Megmondta, hogy vissza jön! Mit csodálkozol! Mozdulj már meg Amber! Csak magabiztosan!” üvöltözött velem tudatalattim. Azt kérte menjünk ki sétálni egy kicsit. Nem mertem neki ellent mondani így hát elmentem vele. Elkezdte a meséjét. Mindent elmesélt percről-percre. Először nem hittem neki hisz’ ki hinné el, hogy hűn áhított szerelme (aki erről mit sem tud) vámpír. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, mire szemfogai szemem láttára lettek egyre nagyobbak. Ez számomra olyan volt, mint ha gyomron rúgtak volna. Kiderült, hogy azért szívta ki a lány vért akkor, mert már nem tudta türtőztetni magát, így az első könnyű vérű csajt befűzte, majd kiszívta a vérét. Akkor nagyon örültem, hogy nem vallottam be érzéseim iránta, mert akkor ki tudja. Lehet én lennék most valahol a föld alatt „eltemetve”. Miután mindent bevallott és nekem is sikerült felfognom, hogy ez halálosan komoly, haza indultunk.  Megkért, hogy soha ne mondjam el senkinek. Ám legfurcsább kérdése a ház ajtajánál volt. Ott álltunk az ajtónál egy más szemébe nézve

- Megcsókolhatlak?- szemében félelem csillogott. Nem értettem miért, majd hamar rá is jöttem. Fél, hogy megutálom kiléte miatt. De ilyenről szó sem volt. Egy ilyen embert, akarom mondani vámpírt képtelenség utálni, még ha az univerzum legveszélyesebb teremtménye akkor is. Nyitottam a számat, hogy beleegyezzek, de hang nem jött ki rajta. Úgyhogy egy bólintás után megéreztem azokat a puha ajkakat az enyéimen. Akkor nem érdekelt hány ember vére szárad rajta, csak érezni akartam. Nem tudtam elképzelni, hogy valakit bántani tudnak, mikor úgy cirógatják enyéimet. Óvatosan nyalta meg alsó ajkam. Szinte könyörgött a bejutás ért. Sosem éreztem még ahhoz hasonlót előtte. Nem ő volt az első aki megcsókolt, de ő volt az egyetlen, aki édes volt és nem gyors, tolakodó. De el kellett szakadnunk egymástól. Egy gyors puszit kaptam a számra, majd el is tűnt. Kipirulva léptem be a házba. Suzie egyből nekem rontott, hogy fel tehesse a bonyolultabbnál bonyolultabb keresztkérdéseit. Egyik este Matt eljött bemutatkozni a szüleimnek. Szerencsére minden jól alakult. Legtöbbször csak sétálgattunk és beszélgettünk majd 2 hónappal később már nálunk is aludt. A nyárból nem volt sok hátra. Kb. három hét, de az utolsó gólyatábor volt. Tábor előtti utolsó nap is nálunk volt. Minden percet vele akartam tölteni, de ez lett életem legrosszabb estéje. Reggel egyedül ébredtem. Ez fura volt, hisz’ Matt azt mondta kikísér a sulihoz a buszhoz. Itt már sejtettem, hogy gond van, de nem akartam belegondolni. Egy levél várt az íróasztalomon. Gondolkodtam, hogy ki nyissam-e vagy sem. Kíváncsiságom győzött félelmem fölött. DE bár ne így tettem volna. A levélben az állt, hogy nem találkozhatunk többé és ne is keressem soha. Akkor ott szívem egy része érzéktelen lett. Úgy éreztem nem vagyok többé képes szeretni. A mosdóba igyekeztem. Nem értettem miért lépett le. Alapból a tegnap estére nem emlékeztem. Azt hiszem leitatott majd haza hozott és itt is aludt. De akkor mi történt? Beértem a fürdőbe és szembesültem a rút valósággal. Már mindent értettem. A nyakam két piros pont "díszítette". Azonnal rohantam Suziehoz, de bár ne tettem volna. Nővérem teste vérben úszott. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette. Megfogtam testvérem élettelen kezét és térdre rogytam mellette. Csak zokogtam megállíthatatlanul. Majd hirtelen megmozdult és szemei kipattantak. Nyakába borulva sírtam tovább. Már akkor tudtam, hogy innentől nem lesz normális az életünk.

~Visszaemlékezés vége~

Dylan még mindig Katievel ordibált. A fájdalmas emlékek összenyomtak. Kiborultam. Hagytam, hogy a sós cseppek hangtalanul marják arcomat. A földre rogytam. Suzie azonnal odajött és megölelt. Ő tudja ilyenkor mit kell tenni. Tudja mit élek át minden egyes alkalommal.. Mikor felrémlik bennem ez az emlék, hogy majdnem miattam halt meg a nővérem és ki tudja mi lett volna, ha anyáékat is megtámadja. Kicsi korunkban anya mindig énekelt, mikor rosszat álmodtunk. Általában én szoktam énekelni, mert nem hagyom, hogy érzelmeim eluralkodjanak fölöttem. De néha nekem is szabad. Néha megreped a tökéletesre fejlesztett álarc. 

28.rész "Utálok hazudni, de kénytelen voltam"

~Dylan szemszöge~

- Kath hol van?- kérdezte megint ugyanolyan ridegen.
Ezekkel a hirtelen hangulatváltásokkal az őrületbe kerget.  
- Nem tök mindegy az neked?- vetettem oda neki félvállról.
Asszem ez nem volt jó ötlet. Sikerült feldühítenem. "Ügyes vagy Dylan, ezt szépen összehoztad."-  mondta egy hangocska a fejemben. Ám ekkor maga elé rántotta Ambert, kikapta zsebéből a bicskát és nyakához szorította. Meg is vágta picit, ezzel jelezve, ha nem mondok semmit Ambernek baja lesz. Ezt pedig egyáltalán nem akartam. Agyam elborult, szemem szikrákat szórt. Elindultam felé, ő meg egy egyszerű mozdulattal tovább vágta szerelmem torkát. 
- Ne.- nyögte ki fájdalmasan- Hagyj békén te őrült.- mérgesen, ám egyben fájdalmasan köpte a szavakat fogvatartója elé.
- Szádat befogod!- rivallt rá, majd egy kecses mozdulattal végighúzta a pengét Amber nyakán. 
Nem volt mély a seb, de arra pont jó, hogy kibuggyanjanak a kis piros cseppek. Odahajolt barátnőm nyakához és lenyalogatta a számára édes folyadékot, mielőtt az a mélybe vethette volna magát. Beleharapott nyakába és szívni kezdte azt. Kis időre abbahagyta, majd tekintetét rám emelte. 
- Csinálhatom ezt akár egész nap.- húzta gúnyos mosolyra ajkait és már harapott is volna újra, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy közbe szóljak.
- Az emeleten van. A fürdőben.- Amber hálásan nézett rám, majd ide lökte nekem barátnőmet.
Szerelmem nem bírt megállni a lábán. Leültettem a székre. Kinyitottam a hűtőt és mint reméltem, volt eldugva egy tasak vér. Kitöltöttem egy pohárba, a többit pedig vissza rejtettem. Letettem elé. Örömmel itta meg az életet adó nedű minden egyes cseppjét. Újult erővel kelt föl és eltűnt szemem elől. Szívem megszakadt ahogy belegondoltam a történtekbe. Elárultam a kishúgom a szerelmemért, de ugyanakkor nem akartam, hogy boldogságom oka újra meghaljon. Újra. Miattam. Fejem megráztam, ezzel próbálva kiűzni rémes gondolataimat. Amber után indultam. Gondoltam ő is a fürdőbe zárkózott, így rögtön az emeletre indultam. El és Em rohantak el mellettem a lépcsőn, majdnem fellökve engem.
- Hé lányok! Álljatok meg! Mi történt?- kiabáltam utánuk. 
- Jobb, ha nem tudod! Ajánlom ne menj fel!- ordította vissza Em.
Egy hangos ajtócsapódás és már ott sem voltak. Mi az ördög lelte ezeket? És mi az, hogy jobb, ha nem tudom? Most már csak azért is felmegyek. A lépcsőfordulóban azonban elakadtam. Ledöbbenve álltam, állam majdhogynem a padlót súrolta. Teljesen elképesztő látvány fogadott. Tom és Gina kéz a kézben, teljes erejüket beleadva védik húgom. Gina sötét, kígyókhoz hasonlító haja, lefogta Őt. Szemei feketék lettek a dühtől. A sötétség volt a cellája. De ezt a mérhetetlen sötétséget, késként szelte át a vakító világosság. A hideg fagyos fehér fény, mely Tom szeméből sugárzott, térdre kényszerítette ellenfelünket. Még csukott szemen keresztül is égető a nézése. Amber és Suzie hezitáltak, de látták Tom és Gina nem bírja sokáig, így most kell cselekedniük. Megfogták egymás kezét, még eltátogtak egymásnak egy szeretleket és ugrottak. Ráugrottak a sötétség és fény fogvatartottjára. Harapták a torkát, ütötték ahol csak érték. Kath csak kiabált és kapálózott Jake keze között, ugyanis őt bízták meg lefogásával. Nem értettem, hogy védheti még ezek után is. Miután lelépett. Persze Kath erről mi sem tudott. Ő úgy tudja meghalt, így most jogosan van összezavarodva. Nem akartuk összetörni és közölni vele, hogy akit a legjobban szeretett lelépett azzal az indokkal, hogy ezt csak is a érte teszi. Azt mondta, jobb lesz Kathnek nélküle, hogy ő úgyis csak bajt hozna rá. Ezt még meg is értem, de akkor miért? Miért jött vissza? - Állj!- kiáltottam el magam.- Hagyjátok! Vigyétek a szobámba! Majd én beszélek vele!- megálltak, bár nem értettek semmit, de ez most a legkevésbé érdekelt.- Gina, Tom, Amber velem jöttök!- húzat magamhoz kedvesem, aki kipirult arccal és kócos hajjal nézett fel rám.- Suzie, Jake ti vigyázzatok Kathre és ügyeljetek arra, hogy ne halljon és ne lásson semmit.- adtam ki a parancsot megcáfolhatatlanul.
- Mi...Mit akarsz v...vele tenni?- kérdezte szipogva húgocskám.
- Először beszélek vele, aztán majd meglátom.- hangom nem tükrözött semmilyen érzelmet.
Még én is megijedtem magamtól. Láttam Kath szemében a lemondást, a szomorúságot, a megvetést és az undort is. Igazi érzelmi kavalkád volt és én pontosan tudtam, mi miért van jelen kis szívében. Sajnáltam, de most nem tűnhetek sebezhetőnek, nem akarok kijátszható lenni. Amberrel az oldalamon besétáltam a szobámba. Igazi kihallgatás feeling-je volt. Velem szemben a széken foglalt helyet húgom zaklatója, én az ágyam szélén ültem komor, érzelem mentes arccal. Tom a szék jobb oldalánál állt és kezét foglyunk vállára szorította. Gina a másik oldalon ugyan ezt tette, csak ő még hajával körbe fonta, így tartva biztos helyen az illetőt. Amber mellém kúszott, kezem átvetettem derekán, így húzva őt szorosabban magamhoz. Lábát maga alá húzta és onnan figyelt. 
- Akárcsak egy éve, csak a csaj más! Hol hagytad az előzőt? Elmenekült? Hát nem csodálom. Egy ilyen elmebetegtől én is elszöknék az első adandó alkalommal.- röhögött fel gúnyosan.
Kezem ökölbe szorult. Amber megpuszilta az arcom és fülembe suttogott valamit. Sikerült lenyugodnom, de ekkor ő állt fel. Most jutott el tudatomig, hogy nem mást mondott mint azt, hogy most ezt ő intézi. Felvont szemöldökkel ültem és kérdőn néztem rá. Elmosolyodott, majd egy határozott mozdulattal arcon csapta a széken ülőt.
- Mondta bárki is, hogy beszélhetsz?- kérdezte idegesen, szeme villámokat szórt.- Majd a feltett kérdésekre válaszolj és ami engem meg Dylant illeti, tudok mindent Lucyról és ha jót akarsz magadnak befogod a pofád  vagy nem állok jót magamért!- ordította és ismét egy pofon csattant el. Tetszett ez az Amber. Nem is tudtam, hogy ekkora erő és akarat rejlik abban az apró és törékeny testében. Vissza fordult egy levakarhatatlan vigyor keretébe és újra kaptam egy piszit az arcomra. Megmagyarázhatatlan önbizalom járt át tudván, hogy ő az én barátnőm. Csak is az enyém.
- Szóval,- kezdtem bele- miért is jöttél vissza? Nem arról volt szó, hogy békén hagyod? Hogy csak miatta mész el?- néztem rá undorral. Hogy volt képes ezt megtenni? Hogy lehet valaki ennyire szívtelen?- Fogalmad sincs róla hány éjszakán át ültem az ágya szélén, csitítva őt, hogy te most egy jobb helyen vagy. Hogy neked jó. Utálok hazudni, de kénytelen voltam. Nem akartam, hogy teljesen összetörjön a pici szíve, hogy még jobban fájjon neki, hogy elhagyta, a szerelme.- az utolsó szónál nagyot sóhajtottam. Tomnak kikerekedtek a szemei. Nem így kellett volna megtudnia, de ez van. Ügyet sem vetve értetlenkedő szempárra folytattam.- Egy szörnyeteg vagy és soha nem leszel jobb. Azt hiszed, hogy csak így megjelensz és minden úgy lesz ahogy volt? Hát nem. Soha nem lesz már minden a régi.- idegességemben felálltam és megcsaptam a falat. Ennek hatására lepergett a vakolat azon a helyen, testem lángolt a dühtől. Ő már csak ilyen. Bizony, ő maga az ördög. Gondolataimnak hangot is kellett adnom.- Még az ördög is jobb nálad. Hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Hogy törhet össze valaki egy ilyen érzékeny embert? Sosem szerettelek, de most már legszívesebben megölnélek. De nem teszem, mert Kath összeroppanna, ha újra "meghalnál". Csak most igazából. Gyűlöllek! Maga vagy az ör...- ám mondatom nem tudtam befejezni, mert valaki ránk tört. Egy könnyes szemű, összetört lélek.
- Katherina!- emelte meg fejét a széken ülő, szemei könnyesek voltak. Most először láttam rajta megbánást. Tom és Gina lazábban fogták. Húgom odarohant. Zokogott. Úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Tomék elengedték a fogvatartottunkat. Felállt és szorosan, védelmezőn fonta karjait Kath köré, aki belefúrta mellkasába a fejét. Egyetlen egy szó hagyta el száját, de az is csak egyszer. Hangja megtört volt és halk. A suttogásnál is halkabb, ám egy kis megnyugvást is hordozott magában. Érzelmeim vegyesek voltak. Örültem is, meg dühös is voltam. Majd újra megszólalt, kicsit magabiztosabb, de még mindig fojtott hangon. Mintha félne attól, hogy bárki is meghallja, persze tudta jól, hogy itt mindenki hallani fogja. De megint ugyanaz az egyetlen egy szó hagyta el a száját.
- Katie.