23. rész Sikerült!

Kathet gondolat menetéből Tom rántotta vissza a valóságba. Tom keze Kath csípőjén pihent és óvatosan terelte a lányt a helyes úton. Már nem járhattak messze az utuk végétől, hisz mindenki örült. A lány annyira el volt merülve gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy már régen elindultak.
- Csakhogy itt vagy velünk.- simogatta édesen Tom a lányt- Eddig olyan voltál, mint egy zombi. Semmit nem fogtál fel, amit mondtunk neked?
- Nem. Miért? Mit mondtatok?- Kath össze volt zavarodva
- Csak annyit, hogy mindjárt le érünk újra a földre.
- Hogy érted, hogy le?- Kath megállt
- Majd meglátod.- indította tovább barátnőjét Tom
Kath és Tom mentek elől, mint mindig, Tom világított a sötétben. Jake most barátnőjét tartotta a kezében. "Nincs semmi baj. Mindjárt haza érünk és újra élni fogsz." Jake e szavakat suttogta a kezében tartott lánynak. Dylan és Gina mögötte sétált. 
- Szegény mennyire elkeseredett.- suttogta Gina Dylannak
- Nincs hozzászokva a gondolathoz. Legszívesebben én is beszélnék Amberhöz.- Dylan nagyon elkeseredett ahogy kimondta imádott barátnője nevét
- Em és El vigyáznak rá ezt te is tudod.- próbált lelket önteni a megtört fiúba az árnylény lány
- Tudom, és ha haza értünk nem is tudom hogy, de valahogy meghálálom nekik ezt.- mosolygott Dylan, de látszottak a szemébe gyűlő könnycseppek. 
Gina megsimogatta a fiú hátát. Fájt így látnia a barátját. Dylan szeméből pedig megindultak a könnyek lefelé az arcán. Először csak egy-kettő. Próbálta letörölni őket, de azok hajthatatlanul újra és újra ott termettek szemében, jelezvén, hogy innen nem lesz vissza út. Halk zokogásba tört ki Dylan. A sós cseppek pedig csak potyogtak szeméből egyenesen a földig. Gina nem tudott mit kezdeni. Tudta jól, hogy nincs mit tenni. Ilyenkor jó ha kisírja magát az ember. Így csak simogatta Dylan hátát és adogatta neki a zsepiket.
- Jobban vagy?- kérdezte Gina a fiút, mikor látta, hogy a fiú nem zokog olyan hevesen, mint eddig
- Igen.- próbálta visszanyerni egyenletes légzését Dylan
Nem telt el sok idő, Dylan meg is nyugodott és folyatták a beszélgetést Ginával. Hát így telt el tíz perc. Mindenki beszélgetett. Majd Tom megállt és mikor beérték a többiek megszólalt.
- Hát itt is volnánk.- mondta eléggé színpadiasan, s még a kezét is kitárta- Most leugrunk innen és újra a földön leszünk. Csak egy ugrásra vagyunk, meg még pár száz méterre, a boldogságtól.- mosolygott elégedetten
A többiek értetlen fejjel bámultak rá. Nem értették, hogy miért pont lefelé kell menniük, hiszen ők eleve is lefelé indultak. Tom észrevette az értetlenkedést és megválaszolta a fel nem tett kérdést.
- Majd lent elmondom.- s azzal a lendülettel leugrott- Oké tiszta! Jöhettek!
A többiek követték Tomot. Jake odaadta Ginának Suziet. Jake leugrott, majd Gina ledobta Suziet, Jake elkapta, majd végül Gina is leugrott.
- Na, most már elmondod, hogy kerültünk... a mennybe????- emelte ki az utolsó szót Kath
- Nyugi, nyugi! Ne ilyen hangosan.- tette a lány szájára a kezét Tom- Emlékeztek, mikor benyitottunk a kő terembe, ahol minden fényes volt? Az a pillanatnyi vakulás is elég volt arra, hogy ne tudjátok észlelni, hogy felrepültünk a mennybe. Az a terem és az utána lévő barlang nem létezik a föld alatt, csak a mennyben. Mi kedves angyali lények vagyunk, csak ezt sokan nem tudják, hiszen az őrök, akikkel általában találkoznak a föld alatt élnek. Ők nem az angyalok között nőttek föl. Ők a pokol ördögeivel játszottak kicsiként. Én voltam olyan szerencsés, hogy a szüleim nem akarták, hogy olyan legyek, mint a a többi korombeli srác lent az őrzők között. Én fent nőttem fel, ám mikor 14 lettem le kellett mennem nekem is vigyázni a kőre.
- Aha! Szóval ezért vagy ilyen kis angyali.- mosolygott cukin Kath
- Ne hívj angyalinak kérlek. 4 éve lent élek.- húzta össze a szemét Tom- Már nagyon nem vagyok angyali- Tom csikorgatta a fogait
- Jó oké értettük.- simogatta meg Tom hátát Kath nyugtatásképp 
- Szóval ezért kellett lefelé ugranunk.- tért vissza Tom a megszokott énjéhez
- Wow ez tök érdekes.- jegyezte meg Gina
- Na indulás haza!- kiáltotta el magát Dylan
Dylan felkapta Ginát a hátára, Kath Tomot és Jake vitte Suziet. Mivel farkas sebességgel futottak nem telt bele 5 perc és El házánál voltak. Este volt már. Nem volt sok idejük, ha El nem nyit ajtót most és nem tudják a kő levét 1 órán belül Amber és Suzie szervezetébe juttatni meghalnak. Csengettek. 

~El szemszöge~

-Csengetnek!- kiáltotta Em

- Nyisd ki kérlek.- ordítottam vissza- Remélem ők azok.- suttogtam most már magam elé

Amber egyre jobban izzadt. Féltem, hogy lejár az időnk.

- Végreeee!!- hangzott a megváltó kiáltás lentről

Innen már tudtam, hogy sikerült. Megcsinálták. Minden újra a régi lesz.

22.rész Egy újabb titok

Gina és Tom visszafelé igyekeztek.  Nem is vették észre, milyen messze kerültek a többiektől. Mikor Kath meglátta szerelmét feléjük jönni, odarohan hozzá.
- Hála az égnek jól vagy!-sóhajtott és nyomott egy puszit a fiú arcára
- Hát azért ha fizikai sérülés nincs is rajtam, attól még lelki lehet.- mondta Tom. 
Próbált nem röhögni és komolynak tűnni- De ezen könnyen segíthetsz.- nézett barátnőjére azzal a sejtelmes félmosollyal. Kath meglepődött, mikor megérezte a fiú kezeit a derekán és a lábai elemelkedtek a földről. Tom még mindig mosolygott, Kath pedig a fiú dereka köré fonta lábait, majd egy puszit nyomott barátja szájára, aki ettől még jobban elmosolyodott. Tom nem elégedett meg egy puszival. Vadul megcsókolta a lányt, mintha azt akarta volna mutatni a többieknek, hogy övé a lány és már senki sem veheti el tőle. Kath annyira meglepődött Tom tettén, hogy szemei nyitva maradt és csak néhány másodperc múlva hunyta be szemeit. Dylan nem bírta nézni, ahogy a húga és a pasija falják egymást. Most már megértette, hogy Suzie miért nem szerette, mikor Amberrel előtte csókolóztak. 
- Úristen Gina! Hol van Suzie?- rémült meg Dylan
- Nyugi! Fordulj meg.- mutatott a fiú háta mögé a lány
- Jaj de jó, hogy ne sérült meg!- nyugodott le a rémült fiú- Jake a kő hol van?
- Suzie mellett.- Jake hangja távolinak tűnt, ahogy Dylan a kőre nézett
A fiú kezdett elmerülni az emlékeiben ismét. Hallotta Lucy édesen csengő hangját, hallotta az ajtó csapódásának hangját, mikor bejött az idegen férfi és látta ismét a kék ruhát heverni a hóban. 
- Nem! Nem fogsz megint hatni rám!- csattant ki hirtelen Dylan és felemelte a követ
Dylan hangjára mindenki megfordult. Látták, hogy Dylan földhöz akarja vágni a követ. Kath abban a pillanatban bátyja ellett termett. 
- Ne! Dylan nézz rám! Nézz a szemembe!- próbálta nyugtatni a lány- Nincs semmi baj. Semmi.
Dylan egy kis idő múlva lenyugodott. Mindenki hálás volt Kathnek, hogy megnyugtatta, különben oda mindaz, amin keresztül mentek ezért a kőért. Dylan is megköszönte testvérének, hogy ilyen segítőkész. Nehéz volt Dylannak emlékezni. Mindig is az volt főleg, hogyha Lucyról volt szó. Kath ezt tudta jól. Bár bátyja sosem mondta el neki, hogy Lucy a gond, sejtette. Mindig csak akkor lett ideges, ha a lány szóba került. De ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor művelt, mikor édesanyjuk rá akarta beszélni Dylant, hogy dobja ki a ruhát, hiszen a lány már nem a barátnője. A szüleik nem tudják, hogy mi történt azon a bizonyos estén, bár be kell vallani a szüleik nem nagyon szerették a lányt, mégpedig egyetlen egy okból. A lány ugyanis nem volt vérfarkas és ez azt jelentette a szülők számára, hogy nem lesz fajtatiszta unokájuk. Mikor megtudták, hogy komolyra fordult Dylan és Lucy kapcsolata, Dylant kitagadták. El kellett költöznie otthonról. Kath már több, mint másfél éve nem aludt egy házban bátyjával. Nagyon hiányzott neki. De az, hogy egy suliba jártak, könnyített a helyzeten. A szülők át akarták vinni Dylant másik suliba, de nem vették át, mert furcsa volt a fiú az igazgató számára. Valószínűleg megérezte, hogy más, mint a többiek. Sokkal másabb. Így a szülei letettek a külön suliról. Kathben benne volt a félsz, mikor Tom közeledett felé, mikor be voltak temetve. Félt, hogyha szülei megtudják őt is kitagadják, mint a bátyját és ezt ő nagyon nem akarta.