- Sajnálom, de nincs itthon semmilyen hús. Vér is csak 2 vámpírra való van.- mondta Em lehajtott fejjel.
- Semmi gond, majd én elmegyek vadászok valamit.- csillant fel Kath szeme. Régen nem vadászott már. Bár nem volt túl gyors, mégis újult erőre kapott a hír hallatán.
- Az jó lenne, mert éhen halok.- mosolygott Dylan.
- Tom te mit szoktál enni?- szólalt meg végre Jake is.
- Én emberi ételt eszem, de ha fény van én akár egy hónapig is el vagyok kaja nélkül. Úgyhogy nekem nem kell semmi, köszönöm.
- Gina te mit szeretnél enni? Ma kívánság műsor van.- vigyorgott Kath az árnylényre.
- Én egy kis nyuszit szeretnék enni. Megkívántam a nyulat.- nyalogatta a szája szélét Gina.
- Máris jövök!- kiáltotta el magát Kath és már kint is volt a házból. Mikor kiért nem számított arra a látványra, ami fogadta. Esett a hó. Mindenhol fehér volt a táj. Kath csak állt a hóesésben és arra gondolt, hogy annyira el voltak foglalva Amber megmentésével, hogy észre sem vették, hogy mindjárt karácsony. Nem sietett tovább. Éhes volt és a többiek is. Ezt jól tudta, de muszáj volt gondolkodnia. Az emlékek túl gyorsan törtek utat maguknak a fejében. Lucy emléke mindig is fájdalmas volt neki. Tudta, hogy bátyjának is az. Eszébe jutott a kék ruha. Lucy kék ruhája. Még mindig Dylan szekrényében van. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve vissza rohant a házba.
- De gyors voltál!- ugrott a nyakába Gina- Várj, hol a kaja?- kérdezte meglepődve barátnőjét.
- Esik a hó, ilyenkor egy állatot sem találni.- keserűség csengett a hangjában- Nemsokára Karácsony lesz! ÉÉS rendezhetünk egy karácsonyi partit!!- ezt viszont már kitörő örömmel közölte a lány barátaival. Bátyjára nézett, aki nem tűnt túl boldognak.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.- állt fel Dylan az asztaltól, majd felsétált az emeletre. Kath tudta, hogy bátyja nem fog örülni az ötletnek, de azt, hogy ennyire elutasítsa az ötletet még ő sem gondolta.
- Nektek mi a véleményetek?- nézett a többiekre Kath. Picit letörte bátyja nyersessége, de megértette őt. Az emlékek kínzóak tudnak lenni olykor-olykor.
- Én benne lennék, de Dylan nélkül nem buli.- sóhajtott Jake. A többiek bólogattak Jake kijelentésére. Egyikük sem akarta, hogy Dylan nélkül legyen buli.
- Majd beszélek vele.- mondta Kath, azzal leült a többiekhez.
~Dylan szemszöge~
-Nem hiszem el! Hogy lehet ennyire érzéketlen? Persze, csak jót akar, de nekem akkor is fáj még. Igaz, hogy itt vagy már nekem, de attól még fáj. Szeretlek, de fáj. Nagyon fáj. Nem akarlak elveszíteni téged is. Félek, hogyha megismételjük a bulit, ugyanaz fog történni és azt már nem bírnám ki. Nélküled nem élet az élet. Most is itt fekszel holtan a karjaim közt és hiányzol. Pedig tudom, visszajössz hozzám. És mégsem tudok megnyugodni. A gombóc a torkomban ugyanúgy ott van mint aznap, mikor meghaltál. Szeretlek Amber és nem akarom még egyszer átélni azt a borzalmas éjszakát. Nem akarom, hogy az emlékeim megint kínozzanak. Megint átélni, egy halálos ítélet lenne.- tudtam hogy nem hall, de úgy éreztem tudnia kell az igazat. Tudnia kell, hogy mennyire szeretem. Tudnia kell, hogy minden egyes nap, mikor nem volt velem, az kínzás volt számomra. Nem tudtam, mikor fog magához térni, de reméltem, hogy minél előbb. Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel, de erősnek kellett maradnom. Nem akartam, hogy úgy ébredjen fel, hogy lássa mennyire gyenge is vagyok valójában. Körülbelül még vagy fél óráig mondogattam neki, hogy mennyire szeretem, hogy minél előbb vissza akarom kapni és hogy nem akarom soha többet elveszíteni. Mondtam volna még tovább is, de akkor mocorogni kezdett. Lassan nyitogatni kezdte a szemét. Könnyeim megindultak, ám most a boldogság miatt. Kimondhatatlanul boldog voltam. Megcsókoltam szerelmem ajkait. A hideg ajkak kezdtek melegedni csókom hatására. Öleltem őt. Minél közelebb akartam érezni magamhoz és soha többet el nem engedni. Megsimogattam arcát. Arca, csak úgy, mint ajka, érintésemtől melegedni kezdett. Boldog voltam, hogy vissza kaphattam őt. Ez volt életem eddigi legnagyobb ajándéka, amit csak kaphattam. Életem szerelme végre újra él.
- Szia szerelmem!- szólítottam meg remegő hangon. Nem is vártam, hogy válaszoljon, hiszen csak most tért magához. Erőtlenül szorította meg a kezem. Ez a pici, gyönge mozdulat jelentett számomra mindent. A szerelmem újra itt van velem.
~Amber szemszöge~
- Mi történik velem? Hová tűnt a fény? Hová lettek a felhők? Úristen, hova zuhanok? Úristen, zuhanok! ÁÁÁ!- sikítottam. Féltem. Pedig tök jó volt minden. Én azt hittem mindig ott maradok. De nem így lett. Hirtelen megálltam. Már nem zuhantam tovább. Hangokat hallottam magam körül. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de hamar be is kellett csuknom, mert a túlzott fényáradat miatt, megfájdult a szemem. Egy kis idő után a hangok kezdtek kitisztulni. Rájöttem, hogy csak egy hang van. Ismerős volt ez a hang. Dylan! Dylan beszél hozzám! Hát visszahoztak! Itt mégis csak jobb, mint fent. Itt végre vele lehetek újra! Hirtelen éreztem meg ajkait a sajátjaimon, de nem zavart. Égetett szájának forrósága . Majd nagy bánatomra, elváltak ajkaink egymáséitól. De aztán megéreztem, hogy az arcom kezdte simogatni. Perzselt minden egyes érintése.
- Szia szerelmem!- a hangja remegett, ebből tudtam, hogy sír. Mielőtt megszólaltam volna, kipróbáltam, hogy tudnék-e akár csak egyetlen egy hangot is kinyögni. Nyökögtem, sikítoztam, vagyis csak próbáltam, de semmi. Egy kósza hang sem jött ki a torkomon, így úgy döntöttem megszorítom a kezét, hogy legalább tudja, hallom és értem őt. Gyenge voltam és a szorítás se sikerült úgy, ahogy az akartam. Erőt vettem magamon, hogy újból megpróbálkozzak szemeim kinyitásával. Bár a fény megint elvakított, nem adtam fel. Dylan valószínűleg látta, hogy küszködök, mert egyszer csak eltűnt mellőlem és csak a lépteit hallottam egyre egyre távolabb tőlem. Megállt és behúzta a függönyt, amit abból sikerült leszűrnöm, hogy a szobában viszonylag sötét lett. A szemem hamarabb hozzá szokott ehhez a fényhez, így ki tudtam nyitni azt. És végre megpillanthattam életem szerelmét. Újra láttattam őt. Látszott rajta, hogy sírt. A szemei még könnyesek voltak. Átöleltem, majd megcsókoltam. Az öröm, mely hatalmába kerített nagyobb volt mindennél. Akkor, abban a percben én voltam a világ legboldogabb embere.
- Mindjárt jövök szerelmem, csak szólok a többieknek. Nekik is nagyon hiányoztál már.- aranyos volt és csak egy pici puszit adott a homlokomra.
- Vá...várj.- szólaltam meg végre, bár hangom elég gyengécske volt és alig hallható, de sikerült megszólalnom- Ne, ne menj még! Én a...akarok hozzájuk leme...lemenni. Azt akarom, hogy a nővérem ott lásson meg, úgy, hogy járok, lépegetek, had tudja meg, hogy most már nincs semmi bajom az ég világon.
- Az, hogy nincs semmi bajod egy picit túlzás. Nem igaz?- kérdezte mosolyogva
- Na jó! Talán e...egy picit.- nevettem vissza rá. Bár a nevetés köhögésbe torkollott, jól voltam. Legalábbis állításom szerint. Éppen kezdtem jól érezni magam, mikor barátom hirtelen elkomolyodott. Éreztem, hogy amit mondani fog, annak nem fogok örülni.
- Amber, valamit tudnod kell. Nem fogsz neki túlzottan örülni.- valahogy gondoltam, hogy nem fogok neki örülni- Sőt egyenesen ki fogsz bukni.
- Mondjad már!- picit idegesített a szándékos időhúzása.
- Öööhm...hát, az az igazság, hogy miközben kerestük a követ, amivel felélesztettünk, Suzie meghalt. De neki is adtunk gyógyszert, így hamarosan ő is újra itt lesz velünk.- szemeim könnyesek lettek. Nem tudtam, nem mertem, nem akartam belegondolni abba, hogy meghalt. Persze feléled ő is, de meghalt. Értem. És hogy-hogy nem találkoztam vele? Nem értem. Látni akartam a nővéremet. Most azonnal! Megpróbáltam felülni, ám erőm nem volt hozzá. Dylan felsegített, majd megpróbálkoztunk a felállással is. Ugyan egy-két percbe beletelt, de sikerült. Szépen lassan elindultunk lefelé. Beszélgetést hallottam a konyhából. De nem csak a barátaimét. Em beszélt, néha Kath közbevágott. Jake pedig csak néha szólalt meg. De hallottam még három ismeretlen hangot is. Egy fiúét és két lányét. A lépcsőfordulóban már nem csak a hangokat figyeltem, hanem az onnan áradó egyre kellemesebb illatot. "Valakinek nagyon különleges lehet a vércsoportja". Gondoltam magamban. Jól tudtam, hogy ez csak is az egyik ismeretlené lehet, hiszen a többiekét már ismertem.
